Van elég önbizalmunk?

Az út felén túl... (40 év után)

Móra Magda versével kívánok 

BOLDOG, SZÉP ÉVEKET!

Boldog párkapcsolat vagy "majd elválik"?

Min múlik a tartós kapcsolat?

Manapság miért rengeteg a válások száma? Eredendően vannak halálra ítélve ezek a kapcsolatok? Vannak előjelek, vagy hirtelen megváltozunk, esetleg mi unjuk meg a másikat? Egyáltalán, mi a harmonikus család alapvető kritériuma?

Mese és valóság

Egy kapcsolat általában meséhez illően indul, nagy virágcsokrok, széles mosoly, kedves bókok, kacér kijelentések, meghitt összebújások, szenvedélyes szeretkezések, de mi történik ezután? Miért fordul akár az ellenkezőjébe? Hogyan alakul a mesében lévő szereplők sorsa? Egyáltalán mi az a szerelem? Az érzés, mely bennünk munkálkodik, jóllehet más váltotta ki belőlünk.
Aki objektív tud maradni és nem a magánytól való félelem vagy unalom sodorja más karjaiba - hogy végre történjen valami -, figyelni tud az apró jelekre és a másikra, az fantasztikus kapcsolatot alakíthat ki magának. Társ- és párkapcsolatot egyben. Ekkor nem a szerencse számlájára írja majd a történést, hanem megdolgozik érte, saját kezébe veszi élete irányítását.

Első lépésben érdemes egyedül élve tisztáznunk a bennünk lévő gondolatokat, érzelmeket. Miért? Mert azt viszünk bele egy kapcsolatba, ami bennünk van. Ha nincs bennünk stabilitás, félünk tudat alatt, hogy elveszítjük másik felünket és ez megmérgezheti a kapcsolatot. Így lesz az érintésből makacs kapaszkodás, ragaszkodás. Tehát önismeretre van szükségünk. Ha tudom ki vagyok, jobban ismerem a vágyaimat, félelmeimet, árnyoldalaimat, korlátjaimat. Ezáltal tudom kezelni azokat, valódi önmagam tudok lenni, még akkor is, ha rám nagy befolyást gyakorol az érzéseivel egyetemben. E nélkül könnyen elveszhetnék ebben az állapotban, elfeledve saját magamat. És, ha a hajónak nincs kapitánya, könnyen eluralkodhat a fejetlenség.

Apró jelek tanulsága

Ismerem önmagam, ennek folyománya, hogy az első alkalommal is hű maradhatok magamhoz és nem megyek bele olyan játékba, ami hazugság lenne, hiszen nemcsak szavakkal lehet hazudni, tettekkel is. A legrosszabb, ami történhet, hogy nem passzolunk egymáshoz és továbbkeresek.
Az igazság minden pillanatban megmutatkozik és minimum végtelen oldala van. Maximálisan odafigyelve társunkra, átérezzük őt, az apró jeleknek hangsúlyt tulajdonítunk, így viszonylag objektív képet kaphatunk róla. Megmutatkozik az illető jelleme. Minden egyes pillanat árulkodó jel a másikról. Ahogy gesztikulál, amekkora távolságot tart, ha közelítünk felé, ahogyan ránk pillant, amilyen módon beszél, szavai és hangsúlya használata, amennyire rugalmasan és gyorsan reagál mikor érzelmeiről kérdezzük, felszabadultsága, öltözködése, gondolkodása, felelősség vállalása stb. Ezek mind apró jelek, melyből összeáll a kép. Persze nem muszáj feldarabolnunk a valóságot, az is elég lehet, ha egyszerűen ráérzünk a lényegre. A saját érzésünk mellett, vegyük észre és gondolkozzunk el a másikon, mérlegelve azokat, a tudatos döntéshozás érdekében. Ha csak eszünkre hagyatkozunk, akkor ezt a tudomány pragmatikus dezemocionalizáltságnak (kizárólag racionális, észbeli impulzusokra figyelés) tartja. Az sem jó, amikor elragadnak az érzelmek szalmaláng módjára (szangvinikus temperamentum) és semmi nem számít, mert előbb utóbb kiderül, hogy elhamarkodtuk a dolgot. Kérdés, hogy hosszú vagy rövid távú játékosok vagyunk-e.

Se vele, se nélküle?

Ha jönnek a problémák, megoldandó feladatok, kihívások, melyből rengeteget tanulhatunk, eldönthetjük, hogy kifogásokat keresünk, vagy megértjük, megoldjuk azokat. Vagy megváltoztatjuk a helyzetet, ha ebben van konszenzus és partner benne a szívünk és eszünk választottja, vagy kilépünk belőle. Sokan azonnal szakítanak és nem társuk elől, hanem önmaguk elől menekülnek valójában. Újra előjönnek az elcsúszások, ezúttal egy újabb partnerrel. Néhányan megtapasztaltuk már azt az állapotot, amikor beleragadva egy kapcsolatba, semerre sem szeretnénk menni. Túl fájdalmas lenne, mert be kellene vallani magunknak, hogy tévedtünk, rosszul választottunk, nem hozzánk méltóan viselkedtünk. Nem szeretnénk ezt elismerni, így a múlt élményeibe temetkezünk, arra vágyva, hogy hátha előjön újra ez az állapot, ez az érzés. De vajon érdemes várni a boldogságra, vagy inkább nekünk kell érte megdolgoznunk, megtalálnunk?

Inkább ő, mint a magány

A megalkuvásnak ennek a formája, melyre a cím is utal, sajnos igen jellemző. Előfordul, hogy félünk a magánytól, pedig sohasem éltük még meg teljes valójában. Tehát attól félünk, amit nem ismerünk. Így nem is ez a valódi félelem tárgya, valójában a félelemtől félünk és az ismeretlentől. Pedig sokszor ez egy nagyszerű alkalom, hogy megismerjük önmagunk rejtett, fájdalommal teli zugait. Szembesülünk, hogy eddig szerepeket játszottunk, nem kezeltük partnerként szerelmünket, hanem negatív aspektusait fürkésztük. Most leomlott a páncél, a kérdés, hogy így, védtelenül merre megyünk tovább. Merünk-e a belső hangunkra hallgatni, adni önmagunkat, szőröstül bőröstül, odafigyelve kedvesünkre is és szembenézve a félelemmel, megerősítve saját belső értékeinket?

Soha nem kell senki

A pszichológia beszél egy elhárító mechanizmusról, amit izolációnak hív. Ilyenkor az a jellemző, hogy tárgyilagos hangnemben beszélünk erős, érzelmeket tartalmazó kötődéseinkről, kapcsolatunkról. Mintha nem számítana csöppet sem ez az emocionális, érzelmi töltet. Ez idővel savanyúságba is burkolózhat. Kinövesztjük páncélunkat és már nem hiszünk abban, hogy párosan szép az élet. Egyszerűbb keserűen elítélni a másik nemet, mert csalódtunk (elvárásainkban). A meg nem értett zseni szerepét megélni, nem túl lelkesítő.

Azért fontos, hogy megfelelő párkapcsolatban éljünk, mert ez a jól működő, kellemes hangulatú, szeretettel és bizalommal teli család alapkritériuma. Hiszen egy olyan ház, amelynek nincs alapja, vajon mikor dől össze, a benne lakók életét megkeserítve? Ne hagyjuk, hogy ez a sors jusson osztályrészül, vegyük kezünkbe a gyeplőt és munkára fel, az önsajnálat fölös energiáit felhasználva csodákra vagyunk képesek.

Keresztes Attila

(Forrás: hazipatika)

Segíthet a Ho’oponopono a depresszión?

Nem is kérdés! Először is, a depresszió nem más, mint emlék, 

és igen, ki lehet törölni.
Tudtad, hogy mi magunk ragaszkodunk a lehangoltsághoz?
Igen, mert annyira hozzá vagyunk szokva ehhez a létállapothoz, 

és ezt olyan jól csináljuk, hogy számunkra “természetesnek” tűnik. 

Ráadásul valamiféle hozadéka is van: talán figyelmet kapunk a többiektől és/vagy ők gondunkat viselik, ha így érzünk?
Tudtad, hogy lehangoltnak lenni valójában kemény munka?
Természetes állapotunk a boldogság, tehát amit tenned kell, az az, 

hogy bizonyos testtartást veszel fel, 

arcizmaidat egy bizonyos módon használod stb. 

Csupán a testtartásod megváltoztatásával vagy csak azzal, hogy mosolyogsz, valójában már nem is leszel képes lehangolt lenni!
Tudtad, hogy a depresszió sokszor összefügg a víz hiányával? 

Csupán több víz fogyasztásával jobban fogod érezni magad. 

Sejtjeid regenerálódnak, kiterjednek. 

Végső soron a Napoztatott Kék Víz csodákat tesz ezekkel az emlékekkel. 

Már tudod, hogy van választásod. 

Mondhatsz köszönöm-öt vagy szeretlek-et a depressziónak. 

Ily módon elengeded az emléket és azt átadod Istennek,

 aki jobban tudja a depressziód okát. 

Válaszd a depresszió elengedését és foglalj helyet a vezetőülésen! 

Amit Bella végez, az maga a küldetés. Olyan fogalmakat érzékelünk, értünk meg dalai által, amelyek kivonatai azoknak az ősi tudásoknak, amelyeket képvisel. 
A Ho'oponopono módszer segítségével energetikailag semlegesíthetünk olyan negatív mozzanatokat az életünkben, amelyek egyébként felmorzsolják erőnket és nem vagyunk képesek fókuszálni a MOST pillanatára.

Három generáció, egy kérdés: Van-e értelme a házasságnak?

Van-e bármi szükség a házasságkötésre, ha egyszer jó a kapcsolat? Mindenki mást mond – de vajon számít-e a korunk ebből a szempontból? Egy családból a dédnagymama, nagymama és anyuka mondja el a véleményét.

„Nem sok értelme van a házasságnak”

„Sajnos nincsenek jó tapasztalataim a házasságról – mondjaBernát Lászlóné Stefi (69), aki a második férjével él együtt, de korábban volt egy élettársa is, akitől gyermeke is született. – Számomra a házasság már nem igazán jelent mást, mint folyamatos alkalmazkodást, egymás rigolyáinak elviselését, állandó készenlétet, kiszolgáltatottságot a másik hangulatváltozásainak. Olykor szívesebben élnék egyedül, de ennyi idősen az ember már nem ugrálhat. Anyagilag is egymásra vagyunk utalva, kevés nyugdíjunkból közösen viseljük a költségeket, egyedül egyikünk sem tudna fenntartani egy lakást – magyarázza a dédnagymama, aki 39 éve házasodott össze jelenlegi férjével. – Persze máshogy látja az ember fiatalon, amikor szerelmes és még semmilyen tapasztalata nincs az együttélésről. A hatvanas években nem engedték meg a szülők, hogy a fiatalok papír nélkül költözzenek össze, nem is ismertük egymást igazán, amikor összeházasodtunk. Sokan a baba miatt kényszerültünk rá, hogy hivatalosan is egy pár legyünk, nem sokat gondolkodtunk azon, milyen a nekünk való férfi, jó családapa lesz-e a vőlegényünk, vagy azon, hogy mit várunk a házasságtól.
Az első férjemtől három év után váltam el, még ma is úgy érzem, hogy azért, mert hagyta, hogy anyósom mindenbe beleszóljon. Pedig nem éltünk velük egy háztartásban, ahogy sok fiatalnak saját lakás híján muszáj volt. A férjemet viszont így is túlságosan befolyásolta az anyja, míg végül teljesen ellenem fordította. Huszonnégy évesen, egyedül egy gyerekkel, teljesen kiábrándultam a házasságból, a fiam apjához, akit nem sokkal a válás után ismertem meg, nem is mentem hozzá. Aztán harmincévesen újra teherbe estem a harmadik párom mellett, és úgy döntöttem, adok még egy esélyt a házasságnak. Sajnos a baba nem maradt meg, és ez is próbára tette a kapcsolatunkat, ami úgy tíz év után futott teljesen zátonyra. A lakás és az anyagiak miatt együtt maradtunk, és talán az ember még reménykedik is egy ideig. Talán ha nem lettünk volna házasok, nem így alakul az egész” – mondja elgondolkodva Stefi, aki a történtek ellenére nem próbálta meg lebeszélni az esküvőről sem a lányát, sem az unokáját.

„Amikor a lányom tizennyolc évesen bejelentette, hogy férjhez megy és családot alapít, nem a házassággal volt problémám, hanem a férfival, akit férjnek választott. Csak azért próbáltam meg lebeszélni a dologról, mert túl fiatal volt, szerelmes és vak. Utólag persze belátta, hogy igazam volt, mint lázadó kamasznak azonban mit sem számított a véleményem.”

„A harmadik páromnak vagyok boldog felesége”

Stefi lánya, Gabi (49) egy házassággal, egy válással és egy néhány évig tartó élettársi kapcsolattal a háta mögött talált rá arra a férfira, akivel ma is boldog házasságban élnek. „Nem mindegy, hogy az ember szinte még kamaszként, tapasztalatlanul, a szülői házból menekülve esküszik meg az első szerelmével, vagy a sokadik együttélés után, érett nőként, amikor már tudja, hogy mit vár el a házasságtól, a leendő férjétől – kezdi Moravik Gabriella, háromgyerekes anyuka, két kisfiú nagymamája. – Igazából számomra sosem volt jelentősége annak, hogy élettársi kapcsolatban élek vagy házas vagyok, az élet alakította így vagy úgy a dolgokat. Amikor 1982-ben, tizennyolc évesen teherbe estem, nem volt más választás, meg kellett esküdni, rendes lakodalmat tartani, annak rendje és módja szerint. Szerettem a férjemet, de hamar rájöttem, hogy ez nem elég a házassághoz. Egy kapcsolatot nem tart össze egy okmány, de még két gyerek sem, és utólag is jó döntésnek tartom, hogy viszonylag hamar elváltunk. Aztán hét évig élettársi viszonyban éltem a harmadik gyerekem apjával, de a végén már egyáltalán nem működött a dolog, a gyerekeim itták a levét az örökös viszálykodásnak – mondja a nagymama, aki jelenlegi férjéhez négy év együttélés után ment hozzá, tizenhárom évvel ezelőtt. – Nem mondanám, hogy ódzkodtam volna attól, hogy újra férjhez menjek. Örültem, amikor megkért. Azt hiszem, mindketten úgy fogtuk fel, hogy új életet kezdünk, hiszen egyszer ő is házas volt korábban. A gyerekek már elég nagyok voltak, jutott időnk bőven egymásra is, pedig sokat dolgoztunk. De mindig is fontos volt, hogy legyenek közös programok, elmenjünk kettesben szórakozni. Tudtuk, hogy nem máson, csak rajtunk, kettőnkön múlik az egész – magyarázza Gabi, aki azt is hozzáteszi, hogy még ennyi élettapasztalattal sem szólna bele soha, hogy a gyerekei megházasodnak-e vagy sem. – Az számít igazán, hogy boldognak lássam őket, habár őszintén bevallom, anyaként örültem, amikor a lányom hozzáment a vejemhez, mert úgy éreztem, hogy nemcsak egy komoly kapcsolata van, hanem tényleg révbe ért.”

„Számomra a dédszüleim jelentik a példát”

Gabi lánya hét év együttélés után ment hozzá a párjához. Akkor már a második gyermeküket várta. „Igazából praktikus okok győzték meg a férjemet, hogy tartsuk meg az esküvőt – kezdi Kis Szölgyémi Miklósné, Bea (29), egy hét- és egy négyéves kisfiú anyukája. – Bár nálunk nem a kedvezményes lakáshitel volt a mézesmadzag, mint sokaknál, csak az apasági nyilatkozat és a hivatalos macera, ami a vezetéknév felvételével járt. Én már évekkel azelőtt szerettem volna egy szép esküvőt, Mikinek viszont korábban már volt egy menyasszonya, aki elhagyta, és talán leginkább ez tartotta vissza, rossz ómennek tartotta a jegyességet, a házasságot. Az ember lánya fiatalon fehér ruháról, nagy mulatságról álmodozik, de akkor mindez már nem számított, csak az, hogy hivatalosan is összetartozzunk. Nekem ez fontos volt, mindig is úgy éreztem, így erősebb a kötelék köztünk, így vagyunk igazi család. Csak a szűk család volt jelen, nekem már nagy pocakom volt, de boldog voltam feleségként, Kis Szölgyémi Miklósnéként. És azóta is – mosolyog Bea, de rögtön eszébe jut az ellenpélda is. – Egy ismerős pár már tíz éve élt együtt boldogan, egy közös fiuk is született, amikor úgy döntöttek, hogy a kerek évforduló alkalmából összeházasodnak. Az esküvő után mintha kicserélték volna őket, néhány hónap alatt annyira megromlott a kapcsolat, hogy szóba sem akartak állni egymással, el is váltak. Az addig folyton turbékoló szerelmesekből ellenségek lettek. Azt hiszem, nem ők az egyetlenek, akiknek a kapcsolata nem bírta ki a végleges elköteleződéstől, a felelősségtől vagy a válástól való félelem és az ebből adódó feszültség nyomását. Szerintem nekik egyszerűen nem lett volna szabad összeházasodniuk – véli Bea, aki nem fél attól, hogy úgy jár, mint az édesanyja vagy a nagyanyja. – Manapság túl könnyen lépnek tovább az emberek, egy válás szinte semmit sem jelent, azt mondják, a házasság csak egy papír, nem vállalnak kompromisszumot. Szerintem nem lenne szabad ilyen könnyen feladni, a problémákat együtt kellene megoldani. Ne jelentsen már akkora áldozatot egy kis alkalmazkodás!

A fiatal feleség számára a dédszülei jelentik a példát, akik, ahogy ő mondja, 66 évig kitartottak egymás mellett jóban és rosszban.

„A dédnagypapám tavaly halt meg, 92 évesen, addig szeretetben éltek együtt. A dédnagymamám osztrák, 46-ban Ausztriában esküdtek meg a papával, aztán fél év múlva itthon újra, hogy a magyar hatóságok is elismerjék a házasságkötést. A hatvanadik évfordulójukon, családi körben a magyar, majd az osztrák rokonok előtt pedig harmadszor is kimondták egymásnak az igent.” 

(Forrás: nlcafe)

A házasság 3. éve a legboldogabb

Az is kiderült, hogy melyik a legnehezebb.
Egy Nagy-Britanniában készült kutatásban kétezer, házasságban élő embert kérdeztek ki, és a válaszaik alapján megállapították, hogy általában a házasság 3. éve a legboldogabb. 

A házaspár kapcsolata addigra megerősödik, elfogadják egymás hiányosságait is, és gyermeket vállalnak, vagy legalábbis már tervezik. Anyagilag is akkorra jönnek egyenesbe, kialakulnak a költségek megosztásának szokásai, illetve - optimális esetben - élvezni tudják a két fizetés előnyeit.

A tanulmány megállapította azt is, hogy a legnehezebb a házasság 5. éve: meg kell küzdeni a fáradtsággal, a növekvő terhekkel, illetve a gyereknevelés kihívásaival is, ez mind próbára teheti a kapcsolatot. A kutatók megerősítették továbbá azt is, hogy a házasságban valóban a 7. év a vízválasztó: akik az után is együtt maradnak, azok előtt megnyílik az út a hosszú, boldog házasság felé. 
Minden tizedik válaszadó úgy nyilatkozott, sohasem gondolta volna, hogy a házasság ennyire nehéz lehet, míg mások bevallották, hogy az esküvő után éltek meg egyfajta érzelmi összeomlást. A kutatás résztvevőinek egyharmada érzi úgy, hogy nem kap elég szeretetet a házasságában, míg minden ötödik válaszadó megbánja olykor, hogy megházasodott.

(Forrás: nlcafe)

A Boldogító "igen" - de mennyi idő után tesz valóban boldoggá?

Esküvő, gyermek, család - mikor akarja a nő és mikor a férfi? Képesek a kompromisszumokra? Mennyit hajlandó egy nő várni, ha a férfi még nem áll készen?

Egy internetes felmérés szerint a párokat több csoportra lehet osztani:

Akik papír nélkül is boldogok

Liza és Gábor 4 éve alkotnak egy párt, és 2 éve született meg az első gyermekük. Ők azt vallják, hogy a két ember közti kapcsolatot nem a papír erősíti. Lizát nem izgatták soha a fehér nagy uszályos menyasszonyi ruhák. Nem hisz a házasság intézményében. Egyvalamiről nem mondana le: az pedig a gyermek. Nem tudna tervezni Gáborral, ha nem szeretett volna gyermeket. Ha várnia kellett volna, hogy gyermeket vállaljon, az akadályt jelentett volna a kapcsolatuk számára.

A villám házasságkötők

Nem várnak sokáig, nem gondolkodnak. Az első hónapban összeköltöznek, a másodikban lánykérés és 6 hónapon belül megvan az esküvő. Esküvő után pedig már ott van a baba a pocakban. Az ilyen kapcsolatok kimenetele változó, legtöbbjük válással végződik.

Ahogy a nagykönyvben meg van írva

Normális ütemben haladnak ezek a párok: 2 év után lánykérés, 3 éven belül esküvő, esküvő után családalapítás. Általában ezek a kapcsolatok a leghosszabb életűek, hiszen volt ideje a két félnek kellőképpen megismerni egymást.

Elégedetlen Élettársak

Vannak nők, akik valamilyen rejtélyes oknál fogva sok évet képesek várni arra, hogy legnagyobb álmuk teljesüljön: a házasság. Sok kapcsolatban már közös gyermekek is vannak, a férfi mégsem akarja teljesíteni kedvese álmát, és nem szánja rá magát a lánykérésre. A gyakorlat azt mutatja, hogy a nők, álmukat alárendelve szerelmük akaratának, egyben tartják a kapcsolatot. Iza és Dávid 17 év és 2 gyermek után mondták ki a boldogító igent. Iza magában az évek alatt rengeteget tépelődött és szenvedett Dávid döntése miatt. De szerette Őt, és próbálta elfogadni.  Amikor már elfogadta a helyzetét, akkor megtörtént a lánykérés. 17 év után.

Örök Jegyesek

Van, ahol 1-2 év után megtörténik a lánykérés, de az esküvő időpontja valamiért mindig csúszik. Ahogy az Emesénél és Ivánnál is történt. Lassan 5 éve jegyesek, de még mindig nem akar eljönni a nagy nap. Mindig van, ami fontosabbnak tűnik: a ház, az autó, egy nyaralás. Emese legbelül boldogtalan, mert úgy érzi, Ivánt csak az anyagi előrejutás érdekli, és az egész csak egy halogatás.

A fent leírtakból is látszik: egy nő türelme végtelen, ha szerelmes és szeret egy férfit. Sokszor még a saját vágyait is alárendeli a kapcsolatban. A gyerekkérdés az, ahol nem kötnek kompromisszumot, hiszen az anyai ösztönöket még a szeretett férfi iránt érzett elkötelezettség sem tudja kordában tartani.

Bízom benne, hogy az emberek újra fogják értékelni a házasság intézményét, és nem csak egy papírként tekintenek rá. Ezért érdemes a társkeresésnél is figyelembe venni ezt a két dolgot:: hasonló elveket valló párok kapcsolata kiegyensúlyozottabb lesz hosszú távon és nagyobb eséllyel maradnak együtt

(Forrás: csaladinet)

7 gyógynövényes tea, amit kötelezővé kellene tenni a nők számára

A teafogyasztás – legyen szó fekete, zöld vagy fehér változatról – már önmagában is egészséges. Gyógynövények hozzáadásával azonban még többet tehetsz a testi-lelki harmónia eléréséért. Lássuk a leghasznosabbakat ezek közül!

1. Kamilla

A sárga közepű, fehér szirmú virágot szinte már közhelyesen emlegetik, ha egészségügyi
problémáról van szó. Ez nem véletlen, hiszen a kamilla segít az álmatlanság, a szorongás, a pánikbetegség, az izombántalmak, a sebek, az égési sérülések, az ekcéma és más bőrproblémák, az emésztési zavarok, a megfázás, illetve a menstruációs görcsök enyhítésében. 

Egyes kutatások szerint még a migrén ellen is hatékony, valamint az irritábilis bélszindróma (IBS) tünetmentessé válását is sürgeti.

2. Málnalevél

Magas magnézium, kálium, vas és B-vitamin tartalma hozzájárul az émelygés, a végtagfájdalmak és az alvászavarok leküzdéséhez, különösen a terhesség során.

A benne található tápanyag-koktél természetes úton állítja helyre a hormonháztartást, így gyakran javasolják azoknak is, akik kisbabát szeretnének, vagy éppen ciklusproblémákkal küszködnek. Már a szájba jutva elkezdi kifejteni áldásos hatását, hiszen enyhíti az ínygyulladást.

3. Menta

Már az ókori Rómában is gyógyítási célokra használták. Teájának íze és illata nemcsak hangulatjavító hatású, de serkenti az agyfunkciókat is. 

Érdemes cukor hozzáadása nélkül, esetleg steviával édesítve fogyasztani, mert ebben az esetben a kávénál sokkal egészségesebb serkentőszert lehet belőle nyerni. Gyorsítja az anyagcserét, tehát fogyókúra során kifejezetten célszerű kortyolni.

4. Levendula

Az illatos gyógynövény illóolaját rengetegen hordják maguknál apró üvegcsében, hogy néhány szimatolással enyhítsék a stresszt, illetve csillapítsák a fejfájást. Kutatások bizonyítják: nem placebo-hatásról van szó, hanemvalódi idegnyugtatásról. 

Álmatlanság, idegesség, migrén és emésztési zavarok esetén fogyaszd bátran, de napi két-három bögrénél ne többet, mert ennél nagyobb mennyiség irritálhatja a gyomrodat!

5. Borsmenta

A menta ezen fajtáját fontos külön kiemelnünk, hiszen egy olyan betegség gyógyításában segíthet, aminek a kialakulására az orvostudománynak jelenleg még nincs magyarázata. Ez pedig az irritábilis bélszindróma, melyért elsősorban lelki okokat tartanak felelősnek. 

A kellemetlen kórképet fokozott gázképződés, hasmenés, puffadás és görcsök kísérik – mindezt a borsmentából készült tea hatékonyan enyhíti, de megfázás vagy kiütések esetén is segít.

6. Körömvirág

Bizonyítottan gyorsítja a meghűlés lefolyását, krémben alkalmazva pedig csökkenti a hüvelygomba kiújulásának esélyét. Kivonata a nemi herpesz ellen is hatékony, teája ugyanakkor a húgyúti fertőzések, a migrénes fejfájás, a krónikus fáradtság és a szénanátha legyőzésére is jolly jokerként használható. 

Sőt, egyes feltételezések alapján a figyelemhiányos hiperaktivitás-zavar (ADHD) kellemetlenségeit is visszaszorítja.

7. Gyömbér

A világszerte legismertebb gyógynövények egyike serkenti a vérkeringést, vérhígító és fertőtlenítő hatású, emellett vérnyomás- és gyulladáscsökkentő, idegnyugtató, gombaölő, valamint a méregtelenítési folyamatokat is ösztönzi. 

A járműveken fellépő émelygés kitűnően megelőzhető vele, csakúgy, mint nehéz ételek fogyasztásakor az emésztési problémák. Sőt, a menstruációs görcsöket szintén enyhíti. Mielőtt gyógynövénytea-kúrába kezdenél, konkrét betegség esetén kérdezd ki az orvosod véleményét! A fitoterápia ugyanis kölcsönhatásba léphet a gyógyszeres kezeléssel.                       (Sándor Alexandra)     (Forrás: bien.hu)

Megbotlott a lépcsőn, elesett (Kiss Tibor Noé) --- Bántalmazott nők...

A nő arca közönyös. Nicsak, magának arccsonttörése van, hogyan tudott ekkorát esni. Neki majd ezt mondja az orvos, pedig tudja, hogy a nő nem esett el. – Kiss Tibor Noé tárcája.

A nap szikrázik, csillagokat látok. Az a nyurga, az ötös mezben, megspiccelte a sarkamat, mintha valami rögtön eltörött volna bennem. A labda továbbgurult. Aztán jöttek a csillagok, majd a betonlelátó a pálya szélén. A jobb lábam használhatatlan, nem tudok ráállni. Ügyeletre kell menni. Gyáli út, Ferencváros külső, a csokoládégyár, a műanyaggyár, a vágóhíd után, túl a vasúti rendező pályaudvaron, túl a síneken, a lehangoló kockaházakon, az udvari porolókon, a nagypolszkikon, a kispolszkikon, túl mindenen.

Ötszáz forintért lehet behajtani a klinika udvarára. De csak akkor, ha megkérdezed az ott őgyelgő egyenruhást. Mert ki is lehet kerülni a sorompót, az ingyen van. Mások így csinálják. Nem kell kérdezősködni. A nagy fűzfa alá parkolunk. Rothadó avar, korhadó padok, középen egy kiszáradt szökőkút, világoskék csempével kirakva. Csupa rozsda minden. Az udvar kihalt, húsz éve nem sétált itt senki. Csak bemennek az ügyeletre, bekötik a fejüket, begipszelik a lábukat, kiszedik belőlük a szögeket, aztán kijönnek. Vagy elviszik őket, nagy, fekete kocsival. Szökdécselek. Két ápoló cigarettázik, a betegszállító ágyra támaszkodnak. Szakadozik róla a műbőr.

A folyosón félhomály, fülledtség. Az emberek a lehető legtávolabb ülnek egymástól. A recepciós ablak résnyire nyitva, előtte vasrács. Fertőtlenítőszag terjeng, de nem nyomja el a penész szagát. Valami búg. Fertőtlenítőszag, penészszag, búgás, mifelénk ezt jelenti a kórház, a városban, a város szélén, mindenütt. A combom hozzáragad a piros műanyagszékhez, izzadok. Öt perc, tíz perc, telik az idő, senki sem mozdul, csak harákol vagy köhécsel. Beszélgetni sem lehet, meghallják. Aztán váratlanul felcsapódik a kisablak, beadom a papírjaimat. A recepciós nem néz rám, csak a kezét nyújtja. A sajátomat még időben visszahúzom, lecsapja az ablakot. Jó a hangulat. Mintha a temetésemet intézném, pedig azért vagyok itt, hogy meggyógyítsanak.

Hamar kiderül, hogy nem nekem a legrosszabb. Bekísérnek egy nőt, eltört a keze. Mintha három részből állna, egy felkar, két alkar. Szép derékszögek, de inkább elfordulok. Mellém egy furcsa páros ül le, apa és fia. A fiú tekintete zavaros, lassan mozog, nem fárasztja magát a beszéddel. Az apja sem a szavak embere. Ne mondd meg, hogy bokszoltál, ne mondd meg, hogy bokszoltál, ezt hajtogatja lefojtott hangon. Pedig látszik, hogy a fiú bokszolt, az öklén fel van horzsolva a bőr. Majd zsebre dugja, ha megvizsgálják.

Hirtelen megtelik a folyosó, öten érkeznek. Három férfi és két nő. Vége a duruzsolásnak, mindenki elhallgat, a férfiak más pályán játszanak. Tetoválások, felfújt izmok, napszemüveg a kopasz fejtetőre tolva. Karikatúrát sem lehetne rajzolni szebben, de senkinek sincs kedve nevetni rajtuk. A nőkön tréningruha, de látszik, hogy máskor nem mackóban járnak, csak most sietniük kellett. Egymás mellé ülnek, a földre szegezik a tekintetüket. Kemény ez a tekintet, dacos, de ez a dac csak látszat. Az arcukon sűrű smink. Elkenődve, sírhattak.

A nők egyre közelebb húzódnak egymáshoz. Körülöttük húshegyek tornyosulnak. A legmagasabb férfi váratlanul leguggol az egyik nő elé. A fény megvilágítja a nő arcát, a szája felszakadt, a szeme körül lila karika. A férfi megfogja a nő kezét, nézi, szuggerálja. Úgy tesz, mintha megbocsátásért esedezne, de csak alakoskodik, s ezt a nő is tudja. Eljátsszák a szerepeiket, egyebük nincs. Nyílik a recepciós ablaka. A legmagasabb férfi felpattan, ő adja oda az iratokat. A hölgy megbotlott a lépcsőn, elesett. A hölgy, vagyis a felszakadt szájú nő meg sem rezdül, csak a szájából szivárog tovább a vér. Kísérője az ajkát harapdálja.

Szólítanak. Az orvos sem köszön, a röntgengép kattog. A felvétel szerint semmi bajom, borogassam, kenegessem. Megjegyzi, hogy korábban lábon hordtam ki egy szalagszakadást. Semmi bajom, borogassam, kenegessem, az orvos akkor is ezt mondta. Inkább a felszakadt szájú nőre gondolok. Ugyanott ül, a kőpadlóra meredve, a férfi előtte térdepel. Kint a nap szikrázik, bent a neonfény vibrál. A nő arca közönyös. Nicsak, magának arccsonttörése van, hogyan tudott ekkorát esni. Neki majd ezt mondja az orvos, pedig tudja, hogy a nő nem esett el. Aztán kiküldi a röntgenszobából. Ne beszéljen annyit, akkor jobb lesz. A férfi vesz neki új mobiltelefont, elviszi vacsorázni a Burger Kingbe. A műkörmöst is fizeti. A nő kimossa az összevérzett sportcipőt. De nagyon jól tudja, hogy legközelebb is el fog esni. Tudja, hogy néhány hónap múlva megint itt lesznek. Ejnye-bejnye, orrcsonttörés, miért nem vigyáz magára jobban, kisasszony. Az orvos akkor is csak az ajkát harapdálja majd. Mindenki az ajkát harapdálja.

(Forrás: jelenkor.net)

Társfüggõség: Bent a bárány, bent a farkas

"Kodependens vagyok, ha nem is tipikus - mondja Emese. - Nincs alkoholista férjem, és nem vernek kékre-zöldre minden héten. Amíg nem ismertem föl a problémámat, gyötrelem volt minden párkapcsolatom. Ha meg magamra maradtam, jött a depresszió vagy a menekülés a munkámba."

A harmincas évei elején járó tanárnő nincs egyedül a bajával. A társfüggőség nagyon fiatal - közel két évtizedes - fogalom a pszichológusok szótárában, ezért talán érthető, de ettől nem kevésbé szomorú tény, hogy a köztudat, sőt olykor még a szakma számára is alig ismert.

Örökség

Emese sérült családban nőtt fel: alkoholista anya és a testi fenyítéstől sem visszariadó apa mellett. Az olyan otthonokban, ahol jelen van a szenvedélybetegség, szinte biztosan találunk társfüggő szülőt, később azzá váló gyereket. Emese korábbi párkapcsolataiban következetesen választott szerproblémával vagy más személyiségzavarral küszködőket, akiket aztán módszeresen próbált kigyógyítani, megmenteni. Egy ilyen ember oldalán kárpótolta a nehézségekért a tudat: szükség van rá, nélküle a másik elveszne. A társfüggő számára nélkülözhetetlen ez az érzés, hiszen kényszeresen vállal felelősséget akár az egész világért, annak egyetlen részét, önmagát leszámítva. Ezzel együtt jár az állandó kontrollra törekvés a környezete felett, hiszen ha a kodependens tudja - márpedig mindig úgy véli, hogy tudja -, mi a jó a másiknak, akkor az viselkedjen is ennek megfelelően. Ez az alapállás kizárja a kapcsolatokból a bizalmat - de hogyan is lehetne megbízni egy szenvedélybetegben?

A társfüggő élete maga a mindennapos pokol az addikcióban szenvedő oldalán, a romboló kapcsolatból mégsem képes kilépni: ez az õ betegsége. Irracionális viselkedésére millió magyarázattal szolgál, és ezek mind-mind nagyon szépen csengenek, többnyire lefordíthatók valahogy így: "De hát mi lenne vele nélkülem?" Mint ahogyan Emese is, a jövő társfüggői is sérült családban nőnek fel: jellemzően alkoholista vagy más addikcióban szenvedő apa és a tőle szenvedő, de őt el nem hagyó kodependens anya mellett. Az ilyen légkörben a gyerekek háttérbe szorulnak, a család minden energiáját felemészti a szenvedélybetegséggel való küzdelem. A szerepek felcserélődnek, az anya válik családfővé, az apaként, férjként rosszul funkcionáló szer- vagy viselkedésfüggőből lesz a gyerek, akiről gondoskodni kell. Milyen szerep marad a valódi gyerek számára, ha az ő természetes státusát más bitorolja? A szülőé, ami nem éppen testhezálló feladat, de nincs előle menekvés. Megfosztják a gyerekkor védettségétől, a gondoskodástól, nem kap kellő figyelmet, érzelmileg és akár fizikailag is elhanyagolják, nemritkán bántalmazzák, így később, felnőve, nem tudja képviselni saját alapvető érzelmi igényeit és érdekeit.

Azt gondolhatnánk, hogy egy ilyen légkörben felnőtt ember messziről elkerüli a szenvedélybetegséget, de szó sincs erről: többnyire vagy maguk is szenvedélybetegek lesznek, vagy szenvedélybeteg társhoz kötik az életüket - társfüggőkké válnak.

Emese ez utóbbit "választotta", ami persze nem tudatos. A bevésődött minta követése, melytől csak úgy lehet szabadulni, ha valaki felismeri és szembenéz vele. Párkapcsolataiban elviselt minden megaláztatást, amit - ahogy mondja - nem tett volna, ha képes szeretni önmagát. De a legrosszabb mégis a magány volt: hogy ezt elkerülje, mániákusan próbált társra lelni, ám ha ez sikerült, kezdődött a rettegés, hogy mikor hagyják el. A környezetének elvárása - mely szerint egy nő csak akkor igazán nő, ha van mellette valaki - tovább fokozta félelmét. Emese szerint a klasszikus női szerep egyenlő a társfüggőséggel: egy nő mindent viseljen el az urától.

Női vonal

A kodependencia jellemzően női betegség, s ebben nagy része van annak a társadalmi elvárásnak, hogy az asszony minden körülmények között tartsa össze a családot. A kodependens többszörös szorításban vergődik: szenved a partnerétől, saját tehetetlenségétől. Mindezek után úgy tűnik, hogy az ilyen kapcsolatokban egyértelműen a társfüggő az áldozat. Ezt az érintett valóban így éli meg, de a helyzet ennél bonyolultabb.

Emese azt mondja, ha nem is tudatosan, de mindig olyan embert választott, akinél "okosabb" lehetett, akit irányíthatott, így ezek a romboló kapcsolatok megajándékozták a felsõbbrendűség érzésével. A kodependens számára elõnyt jelent, hogy a másikat okolhatja saját sikertelenségéért, felmentheti magát, ezáltal elfogadható önértékeléshez jut. A szenvedélybeteg nélkül szembe kellene néznie saját problémáival, így azonban megõrizheti az illúziót, hogy minden bajnak a másik az oka, és amikor azzal jön, hogy "minden rendben lenne, ha te nem innál/drogoznál/játszanál", el is hiszi, hogy csupán errõl van szó.

Így aztán a szenvedélybeteg és a társfüggő kapcsolatából mindkét fél hasznot húz, csak éppen az egészséges személyiségfejlődésről, a bizalmon, szereteten alapuló közösségről kénytelenek cserébe lemondani. De ezt nem is bánják, sőt, mivel mindketten rettegnek a közelségtől, az intimitástól, a számukra fenyegető őszinteséget kikerülhetik az örökös játszmázással. A függő számára addikciója kibúvót jelent mindennemű felelősség alól, ráadásul még azt is eléri, hogy a világ állandóan körülötte forogjon - még ha ez veszekedést, szenvedést jelent is, a mellette élők csak és kizárólag az ő problémájával foglalkoznak. A társfüggő egyrészt az áldozat szerepében tetszeleghet, míg a beszámíthatatlan partner oldalán átveheti az irányítást, így kielégítve saját kóros kontrolligényét és élvezve a tudatot, hogy nélküle az egész rendszer összedőlne. A látszólagos nyereségek mellett az ilyen kapcsolatoknak csak vesztesei lehetnek, de közülük csak egy fél ártatlan: a gyerek, aki majd felnőve játszhatja a számára több "haszonnal" járó szerepet. Más választása úgy sincsen, kivéve, ha felismeri káros mintáit, s a viselkedését megpróbálja új mederbe terelni.

Félrekezelések

Emese megpróbálta: egy önsegítő csoporthoz csatlakozott, de nem ez a jellemző. Komáromi Éva, a Kék Pont Drogkonzultációs Központ pszichológusa szerint, a legritkább esetben kopogtatnak be hozzájuk azzal, hogy "társfüggő vagyok, segítsenek". Sokkal gyakoribb, hogy a kodependens az addikcióban szenvedő partnere megmentéséhez kér segítséget, vagy a saját betegsége következményei miatt fordul szakemberhez. A romboló kapcsolatban élők szoronganak, alvászavarral, szexuális problémákkal küszködnek, depressziósak lehetnek, sőt maguk is valamilyen szer rabjaivá válhatnak. Ezeknek a tüneteknek a hátterében a tapasztalt szakember felismerheti a társfüggőséget. De gyakran elõfordul, hogy félrediagnosztizálják a betegséget, és azt tanácsolják a segítséget kérőnek, jöjjön vissza a partnerével, holott a társfüggőség önmagában is kezelhető. A másik veszélyes szakmai mellényúlás, amikor gyógyszeres terápiába kezdenek a kodependenssel, aki így könnyen függővé válhat.

"A megfelelő pszichoterápia, konzultáció hatására - mondja a pszichológus - a társfüggő felismerheti saját kóros szerepét, és elindulhat az igazi személyiségfejlődés útján. Ez a változás természetesen kihat a kapcsolatára is, s megrendíti az addigi álegyensúlyt. A krízis felboríthatja a rendszert, a gyógyulás a kötelék elszakításához vezethet. Ilyenkor még mindig fennáll a veszély, hogy a következő alkalommal szintén társfüggő kapcsolatba bonyolódik: csak éppen egy másik szenvedélybeteggel. Az is előfordulhat, hogy a terápia nem hoz javulást, sőt a kodependens egyre betegebb lesz, és maga is kialakít egy addikciót, ami mellett az eredeti tünetek háttérbe szorulnak. Létezik a krízis megoldásának pozitív módja is: ilyenkor a kodependens fejlődésének hatására a másik fél is kezelést kér, így együtt tudnak az újabb és újabb véráldozatokat követelő játszmák helyett egészséges, őszinte kapcsolatot építeni."

Kilépni a társfüggőségből a személyiség egészét próbára tévő feladat, de talán akkor a legnehezebb, amikor a szülő él kodependens viszonyban szenvedélybeteg, felnőtt gyerekével. Komáromi Éva számos hasonló esettel találkozik praxisában: "Milyen szülő az, aki egy ilyen gyereket magára hagy? - hangzik a kérdés, mely az egészségtelen, de mindkét fél által igényelt szimbiózisról árulkodik.

Az én kisfiam

A szülő úgy érzi, szó szerint belehalna, ha elengedné már jócskán felcseperedett gyermekét. A félelem ráadásul valós; a súlyos függőség nem életbiztosítás. Így a kodependens szülő számára szinte emberfeletti feladat elengedni szenvedélybeteg fiát, lányát. Nemcsak a rettegését kell legyőznie, hogy ha nem fogja tovább a kezét, gyereke meghalhat, de szembe kell néznie a veszteséggel is, ami a társfüggőség feladásából fakad. Csakúgy, mint a kodependens házastárs, a szülők is elfeledkezhetnek a szenvedélybetegséggel való küzdelemben saját problémáikról."

Sokat veszít, aki felhagy a társfüggőségével, s ezt úgy kell megtennie, hogy nem tudhatja, cserébe mi vár rá. Életének fókuszát a másikról - partneréről, gyerekéről - önmagára kell irányítania, és meg kell tennie azt, amitől mindaddig rettegett: be kell látnia tehetetlenségét, és hogy az egyetlen dolog a világon, amit sikerrel irányíthat, az nem mások, hanem a saját élete. Segítséget kérni nem a gyengeség, de az erő jele. A társfüggő számára ez az egyik legnehezebb feladat. Ha nem teszi meg, nem ismeri fel romboló mintáit, továbbörökíti őket: a kodependens szenvedélybeteg társat választ, akivel rosszul működő családban sérült gyerekeket nevelnek, akik később maguk is szenvedélybeteggé vagy társfüggővé válnak.

Magyarországon, ahol becslések szerint közel egymillió alkoholista él, tizenötezer beteget kezelnek kábítószer miatt, a kóros játékszenvedélyesekről és egyéb függőkről nem is beszélve, vajon hány kodependens él anélkül, hogy betegségéről és a gyógyulás lehetőségéről tudomása volna?

(Tokai Márta)

Diagnosztika

A szakirodalom jó néhány definícióval szolgál. Az egyik szerint a társfüggő olyan ember, aki engedékenyen tűri, hogy egy másik ember viselkedése befolyásolja, miközben elszánt erőfeszítéssel törekszik annak irányítására. Egy másik megfogalmazás szerint a kodependencia egy magatartászavarban szenvedő ember problémás viselkedéséhez való reaktív alkalmazkodás, egyszersmind az aktív gondoskodás köntösében megjelenő szabályozás és irányítás törekvése. Egy klinikus úgy látja, a beteg a gyermekkorra visszavezethető elutasítástól, elhagyástól, sérüléstől, megszégyenüléstől való félelméből adódóan egyfelől: képtelen megfelelően képviselni a felnőttkori kapcsolataiban a saját érzelmi igényeit és érdekeit, másfelől: kényszeresen törekszik olyan dolgok, események és személyek kontrollálására, melyek nem kontrollálhatók számára.

Egy további megközelítés a kodependenciát a kevert személyiségzavarok kategóriájába sorolja, melynek előfordulása a szenvedélybeteg családokban valószínű. A diagnózis kritériumai közé tartozik, hogy az egyén önértékelése mások és önmaga kontrollálásának függvénye, ami súlyos következményekkel jár. A beteg mások szükségleteinek kielégítéséért vállal felelősséget, míg saját igényeit elhanyagolja. Szorong, pszichológiai határai torzulnak, problémája van az intimitással, a szeparációval. Szinte összeolvadó kapcsolatban él egy személyiségzavarban, narkomániában, kodependenciában és/vagy indulatszabályozási zavarban szenvedő személlyel. Mindezeken felül depressziós, kényszeres tüneteket mutathat, szoronghat, maga is narkománná válhat, hajlamos lehet az érzelmek elfojtására, stresszel összefüggő betegségektől szenvedhet. A társfüggő olykor a múltban lezajlott vagy jelenleg is ismétlődő szexuális abúzusok áldozata. Gyakori ismérve továbbá, hogy legalább két éve az elsődleges kapcsolatot számára egy aktív szenvedélybeteg jelenti, anélkül, hogy emiatt külső segítségért folyamodna.

A pasikban alkoholista apámat látom

Mária, 53 éves: A házasságom húsz évéből tíz a férjem alkoholizmusával való küzdelemmel telt. Eleinte meg voltam róla győződve, hogy tudok neki segíteni, később meg azért maradtam mellette, mert úgy éreztem, egy beteg embert nem hagyhatok magára. Közben az én egészségemet is kikezdte a folyamatos küzdelem: szorongtam, nem tudtam aludni. Az életünk egyre elviselhetetlenebbé vált, előfordult, hogy a gyerekeimmel szó szerint el kellett menekülnünk. A volt férjem vajszívű ember, aki azonban részegen agresszív szörnyeteggé változik. Végül a sokadik eredménytelen kórházi kezelés után beláttam, csak úgy segíthetek magunkon, ha elválunk. Az élet engem igazolt: a volt férjem azóta nem iszik, és nekem is megszűntek a szorongásaim.

Dóra, 31 éves: Sok időbe telt, míg rájöttem, hogy a kapcsolataimban az otthonról hozott mintát követem. Mindig olyan barátaim voltak, akik rendesen ittak vagy éppen füveztek. Úgy éreztem, meg kell mentenem őket. Mindent elviseltem, miközben folyamatosan könyörögtem, hogy álljanak le. Ezzel persze nem mentem semmire, hiszen csak én éreztem problémának az ivást, szívást. Akkor kaptam észbe, amikor rájöttem, hogy a pasikban az alkoholista apámat látom, vele harcolok ugyanúgy, mint gyerekkoromban. Mikor ezt beláttam, képes voltam kilépni a megmentő szerepéből, de a mai napig rajtacsípem magam, ahogy hihetetlen erőszakossággal próbálom az irányítást a kezemben tartani. Szerencsére a mostani barátom nem hagyja magát, így lassan megtanulom, hogy a dolgok nem csak rajtam múlnak.

Andrea, 28 éves: Örülök, hogy nem vagyok túl válásokon, nem tettem tönkre gyerekek életét. Aki sérült családból jön, olyat is csinál. Valahol olvastam a társfüggőség megfogalmazásaként az "alkoholisták felnőtt gyerekei" kifejezést. Hát ez vagyok én. Apám nem látja be, hogy beteg, de legalább mostanában már nem verekszik. Régebben nagyon durva volt, előfordult, hogy a szék lábát nyomta le anyám torkán. Borzasztóan szégyelltem magam, gyűlöltem apámat. A dühömből fejfájás lett, amit nem mulasztott el semmilyen gyógyszer. Mostanában már jobb, de nem tűnt el teljesen. Az egyetem számomra menekülés volt otthonról, de hiába van orvosi diplomám, gyerekekre vigyázok. Nem vagyok képes bízni magamban, félek az óriási felelősségtől. A családnál, ahol dolgozom, ugyanúgy én vagyok az "apa", mint otthon, gyerekkoromban. Évekig úgy éreztem, kő van a szívem helyén - ma már képes vagyok kimutatni a szeretetemet, megölelni a gyerekeket.

(Forrás: magyarnarancs)