Boldog párkapcsolat vagy "majd elválik"?

Min múlik a tartós kapcsolat?

Manapság miért rengeteg a válások száma? Eredendően vannak halálra ítélve ezek a kapcsolatok? Vannak előjelek, vagy hirtelen megváltozunk, esetleg mi unjuk meg a másikat? Egyáltalán, mi a harmonikus család alapvető kritériuma?

Mese és valóság

Egy kapcsolat általában meséhez illően indul, nagy virágcsokrok, széles mosoly, kedves bókok, kacér kijelentések, meghitt összebújások, szenvedélyes szeretkezések, de mi történik ezután? Miért fordul akár az ellenkezőjébe? Hogyan alakul a mesében lévő szereplők sorsa? Egyáltalán mi az a szerelem? Az érzés, mely bennünk munkálkodik, jóllehet más váltotta ki belőlünk.
Aki objektív tud maradni és nem a magánytól való félelem vagy unalom sodorja más karjaiba - hogy végre történjen valami -, figyelni tud az apró jelekre és a másikra, az fantasztikus kapcsolatot alakíthat ki magának. Társ- és párkapcsolatot egyben. Ekkor nem a szerencse számlájára írja majd a történést, hanem megdolgozik érte, saját kezébe veszi élete irányítását.

Első lépésben érdemes egyedül élve tisztáznunk a bennünk lévő gondolatokat, érzelmeket. Miért? Mert azt viszünk bele egy kapcsolatba, ami bennünk van. Ha nincs bennünk stabilitás, félünk tudat alatt, hogy elveszítjük másik felünket és ez megmérgezheti a kapcsolatot. Így lesz az érintésből makacs kapaszkodás, ragaszkodás. Tehát önismeretre van szükségünk. Ha tudom ki vagyok, jobban ismerem a vágyaimat, félelmeimet, árnyoldalaimat, korlátjaimat. Ezáltal tudom kezelni azokat, valódi önmagam tudok lenni, még akkor is, ha rám nagy befolyást gyakorol az érzéseivel egyetemben. E nélkül könnyen elveszhetnék ebben az állapotban, elfeledve saját magamat. És, ha a hajónak nincs kapitánya, könnyen eluralkodhat a fejetlenség.

Apró jelek tanulsága

Ismerem önmagam, ennek folyománya, hogy az első alkalommal is hű maradhatok magamhoz és nem megyek bele olyan játékba, ami hazugság lenne, hiszen nemcsak szavakkal lehet hazudni, tettekkel is. A legrosszabb, ami történhet, hogy nem passzolunk egymáshoz és továbbkeresek.
Az igazság minden pillanatban megmutatkozik és minimum végtelen oldala van. Maximálisan odafigyelve társunkra, átérezzük őt, az apró jeleknek hangsúlyt tulajdonítunk, így viszonylag objektív képet kaphatunk róla. Megmutatkozik az illető jelleme. Minden egyes pillanat árulkodó jel a másikról. Ahogy gesztikulál, amekkora távolságot tart, ha közelítünk felé, ahogyan ránk pillant, amilyen módon beszél, szavai és hangsúlya használata, amennyire rugalmasan és gyorsan reagál mikor érzelmeiről kérdezzük, felszabadultsága, öltözködése, gondolkodása, felelősség vállalása stb. Ezek mind apró jelek, melyből összeáll a kép. Persze nem muszáj feldarabolnunk a valóságot, az is elég lehet, ha egyszerűen ráérzünk a lényegre. A saját érzésünk mellett, vegyük észre és gondolkozzunk el a másikon, mérlegelve azokat, a tudatos döntéshozás érdekében. Ha csak eszünkre hagyatkozunk, akkor ezt a tudomány pragmatikus dezemocionalizáltságnak (kizárólag racionális, észbeli impulzusokra figyelés) tartja. Az sem jó, amikor elragadnak az érzelmek szalmaláng módjára (szangvinikus temperamentum) és semmi nem számít, mert előbb utóbb kiderül, hogy elhamarkodtuk a dolgot. Kérdés, hogy hosszú vagy rövid távú játékosok vagyunk-e.

Se vele, se nélküle?

Ha jönnek a problémák, megoldandó feladatok, kihívások, melyből rengeteget tanulhatunk, eldönthetjük, hogy kifogásokat keresünk, vagy megértjük, megoldjuk azokat. Vagy megváltoztatjuk a helyzetet, ha ebben van konszenzus és partner benne a szívünk és eszünk választottja, vagy kilépünk belőle. Sokan azonnal szakítanak és nem társuk elől, hanem önmaguk elől menekülnek valójában. Újra előjönnek az elcsúszások, ezúttal egy újabb partnerrel. Néhányan megtapasztaltuk már azt az állapotot, amikor beleragadva egy kapcsolatba, semerre sem szeretnénk menni. Túl fájdalmas lenne, mert be kellene vallani magunknak, hogy tévedtünk, rosszul választottunk, nem hozzánk méltóan viselkedtünk. Nem szeretnénk ezt elismerni, így a múlt élményeibe temetkezünk, arra vágyva, hogy hátha előjön újra ez az állapot, ez az érzés. De vajon érdemes várni a boldogságra, vagy inkább nekünk kell érte megdolgoznunk, megtalálnunk?

Inkább ő, mint a magány

A megalkuvásnak ennek a formája, melyre a cím is utal, sajnos igen jellemző. Előfordul, hogy félünk a magánytól, pedig sohasem éltük még meg teljes valójában. Tehát attól félünk, amit nem ismerünk. Így nem is ez a valódi félelem tárgya, valójában a félelemtől félünk és az ismeretlentől. Pedig sokszor ez egy nagyszerű alkalom, hogy megismerjük önmagunk rejtett, fájdalommal teli zugait. Szembesülünk, hogy eddig szerepeket játszottunk, nem kezeltük partnerként szerelmünket, hanem negatív aspektusait fürkésztük. Most leomlott a páncél, a kérdés, hogy így, védtelenül merre megyünk tovább. Merünk-e a belső hangunkra hallgatni, adni önmagunkat, szőröstül bőröstül, odafigyelve kedvesünkre is és szembenézve a félelemmel, megerősítve saját belső értékeinket?

Soha nem kell senki

A pszichológia beszél egy elhárító mechanizmusról, amit izolációnak hív. Ilyenkor az a jellemző, hogy tárgyilagos hangnemben beszélünk erős, érzelmeket tartalmazó kötődéseinkről, kapcsolatunkról. Mintha nem számítana csöppet sem ez az emocionális, érzelmi töltet. Ez idővel savanyúságba is burkolózhat. Kinövesztjük páncélunkat és már nem hiszünk abban, hogy párosan szép az élet. Egyszerűbb keserűen elítélni a másik nemet, mert csalódtunk (elvárásainkban). A meg nem értett zseni szerepét megélni, nem túl lelkesítő.

Azért fontos, hogy megfelelő párkapcsolatban éljünk, mert ez a jól működő, kellemes hangulatú, szeretettel és bizalommal teli család alapkritériuma. Hiszen egy olyan ház, amelynek nincs alapja, vajon mikor dől össze, a benne lakók életét megkeserítve? Ne hagyjuk, hogy ez a sors jusson osztályrészül, vegyük kezünkbe a gyeplőt és munkára fel, az önsajnálat fölös energiáit felhasználva csodákra vagyunk képesek.

Keresztes Attila

(Forrás: hazipatika)

Három generáció, egy kérdés: Van-e értelme a házasságnak?

Van-e bármi szükség a házasságkötésre, ha egyszer jó a kapcsolat? Mindenki mást mond – de vajon számít-e a korunk ebből a szempontból? Egy családból a dédnagymama, nagymama és anyuka mondja el a véleményét.

„Nem sok értelme van a házasságnak”

„Sajnos nincsenek jó tapasztalataim a házasságról – mondjaBernát Lászlóné Stefi (69), aki a második férjével él együtt, de korábban volt egy élettársa is, akitől gyermeke is született. – Számomra a házasság már nem igazán jelent mást, mint folyamatos alkalmazkodást, egymás rigolyáinak elviselését, állandó készenlétet, kiszolgáltatottságot a másik hangulatváltozásainak. Olykor szívesebben élnék egyedül, de ennyi idősen az ember már nem ugrálhat. Anyagilag is egymásra vagyunk utalva, kevés nyugdíjunkból közösen viseljük a költségeket, egyedül egyikünk sem tudna fenntartani egy lakást – magyarázza a dédnagymama, aki 39 éve házasodott össze jelenlegi férjével. – Persze máshogy látja az ember fiatalon, amikor szerelmes és még semmilyen tapasztalata nincs az együttélésről. A hatvanas években nem engedték meg a szülők, hogy a fiatalok papír nélkül költözzenek össze, nem is ismertük egymást igazán, amikor összeházasodtunk. Sokan a baba miatt kényszerültünk rá, hogy hivatalosan is egy pár legyünk, nem sokat gondolkodtunk azon, milyen a nekünk való férfi, jó családapa lesz-e a vőlegényünk, vagy azon, hogy mit várunk a házasságtól.
Az első férjemtől három év után váltam el, még ma is úgy érzem, hogy azért, mert hagyta, hogy anyósom mindenbe beleszóljon. Pedig nem éltünk velük egy háztartásban, ahogy sok fiatalnak saját lakás híján muszáj volt. A férjemet viszont így is túlságosan befolyásolta az anyja, míg végül teljesen ellenem fordította. Huszonnégy évesen, egyedül egy gyerekkel, teljesen kiábrándultam a házasságból, a fiam apjához, akit nem sokkal a válás után ismertem meg, nem is mentem hozzá. Aztán harmincévesen újra teherbe estem a harmadik párom mellett, és úgy döntöttem, adok még egy esélyt a házasságnak. Sajnos a baba nem maradt meg, és ez is próbára tette a kapcsolatunkat, ami úgy tíz év után futott teljesen zátonyra. A lakás és az anyagiak miatt együtt maradtunk, és talán az ember még reménykedik is egy ideig. Talán ha nem lettünk volna házasok, nem így alakul az egész” – mondja elgondolkodva Stefi, aki a történtek ellenére nem próbálta meg lebeszélni az esküvőről sem a lányát, sem az unokáját.

„Amikor a lányom tizennyolc évesen bejelentette, hogy férjhez megy és családot alapít, nem a házassággal volt problémám, hanem a férfival, akit férjnek választott. Csak azért próbáltam meg lebeszélni a dologról, mert túl fiatal volt, szerelmes és vak. Utólag persze belátta, hogy igazam volt, mint lázadó kamasznak azonban mit sem számított a véleményem.”

„A harmadik páromnak vagyok boldog felesége”

Stefi lánya, Gabi (49) egy házassággal, egy válással és egy néhány évig tartó élettársi kapcsolattal a háta mögött talált rá arra a férfira, akivel ma is boldog házasságban élnek. „Nem mindegy, hogy az ember szinte még kamaszként, tapasztalatlanul, a szülői házból menekülve esküszik meg az első szerelmével, vagy a sokadik együttélés után, érett nőként, amikor már tudja, hogy mit vár el a házasságtól, a leendő férjétől – kezdi Moravik Gabriella, háromgyerekes anyuka, két kisfiú nagymamája. – Igazából számomra sosem volt jelentősége annak, hogy élettársi kapcsolatban élek vagy házas vagyok, az élet alakította így vagy úgy a dolgokat. Amikor 1982-ben, tizennyolc évesen teherbe estem, nem volt más választás, meg kellett esküdni, rendes lakodalmat tartani, annak rendje és módja szerint. Szerettem a férjemet, de hamar rájöttem, hogy ez nem elég a házassághoz. Egy kapcsolatot nem tart össze egy okmány, de még két gyerek sem, és utólag is jó döntésnek tartom, hogy viszonylag hamar elváltunk. Aztán hét évig élettársi viszonyban éltem a harmadik gyerekem apjával, de a végén már egyáltalán nem működött a dolog, a gyerekeim itták a levét az örökös viszálykodásnak – mondja a nagymama, aki jelenlegi férjéhez négy év együttélés után ment hozzá, tizenhárom évvel ezelőtt. – Nem mondanám, hogy ódzkodtam volna attól, hogy újra férjhez menjek. Örültem, amikor megkért. Azt hiszem, mindketten úgy fogtuk fel, hogy új életet kezdünk, hiszen egyszer ő is házas volt korábban. A gyerekek már elég nagyok voltak, jutott időnk bőven egymásra is, pedig sokat dolgoztunk. De mindig is fontos volt, hogy legyenek közös programok, elmenjünk kettesben szórakozni. Tudtuk, hogy nem máson, csak rajtunk, kettőnkön múlik az egész – magyarázza Gabi, aki azt is hozzáteszi, hogy még ennyi élettapasztalattal sem szólna bele soha, hogy a gyerekei megházasodnak-e vagy sem. – Az számít igazán, hogy boldognak lássam őket, habár őszintén bevallom, anyaként örültem, amikor a lányom hozzáment a vejemhez, mert úgy éreztem, hogy nemcsak egy komoly kapcsolata van, hanem tényleg révbe ért.”

„Számomra a dédszüleim jelentik a példát”

Gabi lánya hét év együttélés után ment hozzá a párjához. Akkor már a második gyermeküket várta. „Igazából praktikus okok győzték meg a férjemet, hogy tartsuk meg az esküvőt – kezdi Kis Szölgyémi Miklósné, Bea (29), egy hét- és egy négyéves kisfiú anyukája. – Bár nálunk nem a kedvezményes lakáshitel volt a mézesmadzag, mint sokaknál, csak az apasági nyilatkozat és a hivatalos macera, ami a vezetéknév felvételével járt. Én már évekkel azelőtt szerettem volna egy szép esküvőt, Mikinek viszont korábban már volt egy menyasszonya, aki elhagyta, és talán leginkább ez tartotta vissza, rossz ómennek tartotta a jegyességet, a házasságot. Az ember lánya fiatalon fehér ruháról, nagy mulatságról álmodozik, de akkor mindez már nem számított, csak az, hogy hivatalosan is összetartozzunk. Nekem ez fontos volt, mindig is úgy éreztem, így erősebb a kötelék köztünk, így vagyunk igazi család. Csak a szűk család volt jelen, nekem már nagy pocakom volt, de boldog voltam feleségként, Kis Szölgyémi Miklósnéként. És azóta is – mosolyog Bea, de rögtön eszébe jut az ellenpélda is. – Egy ismerős pár már tíz éve élt együtt boldogan, egy közös fiuk is született, amikor úgy döntöttek, hogy a kerek évforduló alkalmából összeházasodnak. Az esküvő után mintha kicserélték volna őket, néhány hónap alatt annyira megromlott a kapcsolat, hogy szóba sem akartak állni egymással, el is váltak. Az addig folyton turbékoló szerelmesekből ellenségek lettek. Azt hiszem, nem ők az egyetlenek, akiknek a kapcsolata nem bírta ki a végleges elköteleződéstől, a felelősségtől vagy a válástól való félelem és az ebből adódó feszültség nyomását. Szerintem nekik egyszerűen nem lett volna szabad összeházasodniuk – véli Bea, aki nem fél attól, hogy úgy jár, mint az édesanyja vagy a nagyanyja. – Manapság túl könnyen lépnek tovább az emberek, egy válás szinte semmit sem jelent, azt mondják, a házasság csak egy papír, nem vállalnak kompromisszumot. Szerintem nem lenne szabad ilyen könnyen feladni, a problémákat együtt kellene megoldani. Ne jelentsen már akkora áldozatot egy kis alkalmazkodás!

A fiatal feleség számára a dédszülei jelentik a példát, akik, ahogy ő mondja, 66 évig kitartottak egymás mellett jóban és rosszban.

„A dédnagypapám tavaly halt meg, 92 évesen, addig szeretetben éltek együtt. A dédnagymamám osztrák, 46-ban Ausztriában esküdtek meg a papával, aztán fél év múlva itthon újra, hogy a magyar hatóságok is elismerjék a házasságkötést. A hatvanadik évfordulójukon, családi körben a magyar, majd az osztrák rokonok előtt pedig harmadszor is kimondták egymásnak az igent.” 

(Forrás: nlcafe)

A házasság 3. éve a legboldogabb

Az is kiderült, hogy melyik a legnehezebb.
Egy Nagy-Britanniában készült kutatásban kétezer, házasságban élő embert kérdeztek ki, és a válaszaik alapján megállapították, hogy általában a házasság 3. éve a legboldogabb. 

A házaspár kapcsolata addigra megerősödik, elfogadják egymás hiányosságait is, és gyermeket vállalnak, vagy legalábbis már tervezik. Anyagilag is akkorra jönnek egyenesbe, kialakulnak a költségek megosztásának szokásai, illetve - optimális esetben - élvezni tudják a két fizetés előnyeit.

A tanulmány megállapította azt is, hogy a legnehezebb a házasság 5. éve: meg kell küzdeni a fáradtsággal, a növekvő terhekkel, illetve a gyereknevelés kihívásaival is, ez mind próbára teheti a kapcsolatot. A kutatók megerősítették továbbá azt is, hogy a házasságban valóban a 7. év a vízválasztó: akik az után is együtt maradnak, azok előtt megnyílik az út a hosszú, boldog házasság felé. 
Minden tizedik válaszadó úgy nyilatkozott, sohasem gondolta volna, hogy a házasság ennyire nehéz lehet, míg mások bevallották, hogy az esküvő után éltek meg egyfajta érzelmi összeomlást. A kutatás résztvevőinek egyharmada érzi úgy, hogy nem kap elég szeretetet a házasságában, míg minden ötödik válaszadó megbánja olykor, hogy megházasodott.

(Forrás: nlcafe)