A nap szikrázik, csillagokat látok. Az a nyurga, az ötös mezben, megspiccelte a sarkamat, mintha valami rögtön eltörött volna bennem. A labda továbbgurult. Aztán jöttek a csillagok, majd a betonlelátó a pálya szélén. A jobb lábam használhatatlan, nem tudok ráállni. Ügyeletre kell menni. Gyáli út, Ferencváros külső, a csokoládégyár, a műanyaggyár, a vágóhíd után, túl a vasúti rendező pályaudvaron, túl a síneken, a lehangoló kockaházakon, az udvari porolókon, a nagypolszkikon, a kispolszkikon, túl mindenen.
A folyosón félhomály, fülledtség. Az emberek a lehető legtávolabb ülnek egymástól. A recepciós ablak résnyire nyitva, előtte vasrács. Fertőtlenítőszag terjeng, de nem nyomja el a penész szagát. Valami búg. Fertőtlenítőszag, penészszag, búgás, mifelénk ezt jelenti a kórház, a városban, a város szélén, mindenütt. A combom hozzáragad a piros műanyagszékhez, izzadok. Öt perc, tíz perc, telik az idő, senki sem mozdul, csak harákol vagy köhécsel. Beszélgetni sem lehet, meghallják. Aztán váratlanul felcsapódik a kisablak, beadom a papírjaimat. A recepciós nem néz rám, csak a kezét nyújtja. A sajátomat még időben visszahúzom, lecsapja az ablakot. Jó a hangulat. Mintha a temetésemet intézném, pedig azért vagyok itt, hogy meggyógyítsanak.
Hamar kiderül, hogy nem nekem a legrosszabb. Bekísérnek egy nőt, eltört a keze. Mintha három részből állna, egy felkar, két alkar. Szép derékszögek, de inkább elfordulok. Mellém egy furcsa páros ül le, apa és fia. A fiú tekintete zavaros, lassan mozog, nem fárasztja magát a beszéddel. Az apja sem a szavak embere. Ne mondd meg, hogy bokszoltál, ne mondd meg, hogy bokszoltál, ezt hajtogatja lefojtott hangon. Pedig látszik, hogy a fiú bokszolt, az öklén fel van horzsolva a bőr. Majd zsebre dugja, ha megvizsgálják.
Hirtelen megtelik a folyosó, öten érkeznek. Három férfi és két nő. Vége a duruzsolásnak, mindenki elhallgat, a férfiak más pályán játszanak. Tetoválások, felfújt izmok, napszemüveg a kopasz fejtetőre tolva. Karikatúrát sem lehetne rajzolni szebben, de senkinek sincs kedve nevetni rajtuk. A nőkön tréningruha, de látszik, hogy máskor nem mackóban járnak, csak most sietniük kellett. Egymás mellé ülnek, a földre szegezik a tekintetüket. Kemény ez a tekintet, dacos, de ez a dac csak látszat. Az arcukon sűrű smink. Elkenődve, sírhattak.
A nők egyre közelebb húzódnak egymáshoz. Körülöttük húshegyek tornyosulnak. A legmagasabb férfi váratlanul leguggol az egyik nő elé. A fény megvilágítja a nő arcát, a szája felszakadt, a szeme körül lila karika. A férfi megfogja a nő kezét, nézi, szuggerálja. Úgy tesz, mintha megbocsátásért esedezne, de csak alakoskodik, s ezt a nő is tudja. Eljátsszák a szerepeiket, egyebük nincs. Nyílik a recepciós ablaka. A legmagasabb férfi felpattan, ő adja oda az iratokat. A hölgy megbotlott a lépcsőn, elesett. A hölgy, vagyis a felszakadt szájú nő meg sem rezdül, csak a szájából szivárog tovább a vér. Kísérője az ajkát harapdálja.
