"Kodependens vagyok, ha nem is tipikus - mondja Emese. - Nincs alkoholista férjem, és nem vernek kékre-zöldre minden héten. Amíg nem ismertem föl a problémámat, gyötrelem volt minden párkapcsolatom. Ha meg magamra maradtam, jött a depresszió vagy a menekülés a munkámba."
A harmincas évei elején járó tanárnő nincs egyedül a bajával. A társfüggőség nagyon fiatal - közel két évtizedes - fogalom a pszichológusok szótárában, ezért talán érthető, de ettől nem kevésbé szomorú tény, hogy a köztudat, sőt olykor még a szakma számára is alig ismert.
Örökség
Emese sérült családban nőtt fel: alkoholista anya és a testi fenyítéstől sem visszariadó apa mellett. Az olyan otthonokban, ahol jelen van a szenvedélybetegség, szinte biztosan találunk társfüggő szülőt, később azzá váló gyereket. Emese korábbi párkapcsolataiban következetesen választott szerproblémával vagy más személyiségzavarral küszködőket, akiket aztán módszeresen próbált kigyógyítani, megmenteni. Egy ilyen ember oldalán kárpótolta a nehézségekért a tudat: szükség van rá, nélküle a másik elveszne. A társfüggő számára nélkülözhetetlen ez az érzés, hiszen kényszeresen vállal felelősséget akár az egész világért, annak egyetlen részét, önmagát leszámítva. Ezzel együtt jár az állandó kontrollra törekvés a környezete felett, hiszen ha a kodependens tudja - márpedig mindig úgy véli, hogy tudja -, mi a jó a másiknak, akkor az viselkedjen is ennek megfelelően. Ez az alapállás kizárja a kapcsolatokból a bizalmat - de hogyan is lehetne megbízni egy szenvedélybetegben?
A társfüggő élete maga a mindennapos pokol az addikcióban szenvedő oldalán, a romboló kapcsolatból mégsem képes kilépni: ez az õ betegsége. Irracionális viselkedésére millió magyarázattal szolgál, és ezek mind-mind nagyon szépen csengenek, többnyire lefordíthatók valahogy így: "De hát mi lenne vele nélkülem?" Mint ahogyan Emese is, a jövő társfüggői is sérült családban nőnek fel: jellemzően alkoholista vagy más addikcióban szenvedő apa és a tőle szenvedő, de őt el nem hagyó kodependens anya mellett. Az ilyen légkörben a gyerekek háttérbe szorulnak, a család minden energiáját felemészti a szenvedélybetegséggel való küzdelem. A szerepek felcserélődnek, az anya válik családfővé, az apaként, férjként rosszul funkcionáló szer- vagy viselkedésfüggőből lesz a gyerek, akiről gondoskodni kell. Milyen szerep marad a valódi gyerek számára, ha az ő természetes státusát más bitorolja? A szülőé, ami nem éppen testhezálló feladat, de nincs előle menekvés. Megfosztják a gyerekkor védettségétől, a gondoskodástól, nem kap kellő figyelmet, érzelmileg és akár fizikailag is elhanyagolják, nemritkán bántalmazzák, így később, felnőve, nem tudja képviselni saját alapvető érzelmi igényeit és érdekeit.
Azt gondolhatnánk, hogy egy ilyen légkörben felnőtt ember messziről elkerüli a szenvedélybetegséget, de szó sincs erről: többnyire vagy maguk is szenvedélybetegek lesznek, vagy szenvedélybeteg társhoz kötik az életüket - társfüggőkké válnak.
Emese ez utóbbit "választotta", ami persze nem tudatos. A bevésődött minta követése, melytől csak úgy lehet szabadulni, ha valaki felismeri és szembenéz vele. Párkapcsolataiban elviselt minden megaláztatást, amit - ahogy mondja - nem tett volna, ha képes szeretni önmagát. De a legrosszabb mégis a magány volt: hogy ezt elkerülje, mániákusan próbált társra lelni, ám ha ez sikerült, kezdődött a rettegés, hogy mikor hagyják el. A környezetének elvárása - mely szerint egy nő csak akkor igazán nő, ha van mellette valaki - tovább fokozta félelmét. Emese szerint a klasszikus női szerep egyenlő a társfüggőséggel: egy nő mindent viseljen el az urától.
Női vonal
A kodependencia jellemzően női betegség, s ebben nagy része van annak a társadalmi elvárásnak, hogy az asszony minden körülmények között tartsa össze a családot. A kodependens többszörös szorításban vergődik: szenved a partnerétől, saját tehetetlenségétől. Mindezek után úgy tűnik, hogy az ilyen kapcsolatokban egyértelműen a társfüggő az áldozat. Ezt az érintett valóban így éli meg, de a helyzet ennél bonyolultabb.
Emese azt mondja, ha nem is tudatosan, de mindig olyan embert választott, akinél "okosabb" lehetett, akit irányíthatott, így ezek a romboló kapcsolatok megajándékozták a felsõbbrendűség érzésével. A kodependens számára elõnyt jelent, hogy a másikat okolhatja saját sikertelenségéért, felmentheti magát, ezáltal elfogadható önértékeléshez jut. A szenvedélybeteg nélkül szembe kellene néznie saját problémáival, így azonban megõrizheti az illúziót, hogy minden bajnak a másik az oka, és amikor azzal jön, hogy "minden rendben lenne, ha te nem innál/drogoznál/játszanál", el is hiszi, hogy csupán errõl van szó.
Így aztán a szenvedélybeteg és a társfüggő kapcsolatából mindkét fél hasznot húz, csak éppen az egészséges személyiségfejlődésről, a bizalmon, szereteten alapuló közösségről kénytelenek cserébe lemondani. De ezt nem is bánják, sőt, mivel mindketten rettegnek a közelségtől, az intimitástól, a számukra fenyegető őszinteséget kikerülhetik az örökös játszmázással. A függő számára addikciója kibúvót jelent mindennemű felelősség alól, ráadásul még azt is eléri, hogy a világ állandóan körülötte forogjon - még ha ez veszekedést, szenvedést jelent is, a mellette élők csak és kizárólag az ő problémájával foglalkoznak. A társfüggő egyrészt az áldozat szerepében tetszeleghet, míg a beszámíthatatlan partner oldalán átveheti az irányítást, így kielégítve saját kóros kontrolligényét és élvezve a tudatot, hogy nélküle az egész rendszer összedőlne. A látszólagos nyereségek mellett az ilyen kapcsolatoknak csak vesztesei lehetnek, de közülük csak egy fél ártatlan: a gyerek, aki majd felnőve játszhatja a számára több "haszonnal" járó szerepet. Más választása úgy sincsen, kivéve, ha felismeri káros mintáit, s a viselkedését megpróbálja új mederbe terelni.
Félrekezelések
Emese megpróbálta: egy önsegítő csoporthoz csatlakozott, de nem ez a jellemző. Komáromi Éva, a Kék Pont Drogkonzultációs Központ pszichológusa szerint, a legritkább esetben kopogtatnak be hozzájuk azzal, hogy "társfüggő vagyok, segítsenek". Sokkal gyakoribb, hogy a kodependens az addikcióban szenvedő partnere megmentéséhez kér segítséget, vagy a saját betegsége következményei miatt fordul szakemberhez. A romboló kapcsolatban élők szoronganak, alvászavarral, szexuális problémákkal küszködnek, depressziósak lehetnek, sőt maguk is valamilyen szer rabjaivá válhatnak. Ezeknek a tüneteknek a hátterében a tapasztalt szakember felismerheti a társfüggőséget. De gyakran elõfordul, hogy félrediagnosztizálják a betegséget, és azt tanácsolják a segítséget kérőnek, jöjjön vissza a partnerével, holott a társfüggőség önmagában is kezelhető. A másik veszélyes szakmai mellényúlás, amikor gyógyszeres terápiába kezdenek a kodependenssel, aki így könnyen függővé válhat.
"A megfelelő pszichoterápia, konzultáció hatására - mondja a pszichológus - a társfüggő felismerheti saját kóros szerepét, és elindulhat az igazi személyiségfejlődés útján. Ez a változás természetesen kihat a kapcsolatára is, s megrendíti az addigi álegyensúlyt. A krízis felboríthatja a rendszert, a gyógyulás a kötelék elszakításához vezethet. Ilyenkor még mindig fennáll a veszély, hogy a következő alkalommal szintén társfüggő kapcsolatba bonyolódik: csak éppen egy másik szenvedélybeteggel. Az is előfordulhat, hogy a terápia nem hoz javulást, sőt a kodependens egyre betegebb lesz, és maga is kialakít egy addikciót, ami mellett az eredeti tünetek háttérbe szorulnak. Létezik a krízis megoldásának pozitív módja is: ilyenkor a kodependens fejlődésének hatására a másik fél is kezelést kér, így együtt tudnak az újabb és újabb véráldozatokat követelő játszmák helyett egészséges, őszinte kapcsolatot építeni."
Kilépni a társfüggőségből a személyiség egészét próbára tévő feladat, de talán akkor a legnehezebb, amikor a szülő él kodependens viszonyban szenvedélybeteg, felnőtt gyerekével. Komáromi Éva számos hasonló esettel találkozik praxisában: "Milyen szülő az, aki egy ilyen gyereket magára hagy? - hangzik a kérdés, mely az egészségtelen, de mindkét fél által igényelt szimbiózisról árulkodik.
Az én kisfiam
A szülő úgy érzi, szó szerint belehalna, ha elengedné már jócskán felcseperedett gyermekét. A félelem ráadásul valós; a súlyos függőség nem életbiztosítás. Így a kodependens szülő számára szinte emberfeletti feladat elengedni szenvedélybeteg fiát, lányát. Nemcsak a rettegését kell legyőznie, hogy ha nem fogja tovább a kezét, gyereke meghalhat, de szembe kell néznie a veszteséggel is, ami a társfüggőség feladásából fakad. Csakúgy, mint a kodependens házastárs, a szülők is elfeledkezhetnek a szenvedélybetegséggel való küzdelemben saját problémáikról."
Sokat veszít, aki felhagy a társfüggőségével, s ezt úgy kell megtennie, hogy nem tudhatja, cserébe mi vár rá. Életének fókuszát a másikról - partneréről, gyerekéről - önmagára kell irányítania, és meg kell tennie azt, amitől mindaddig rettegett: be kell látnia tehetetlenségét, és hogy az egyetlen dolog a világon, amit sikerrel irányíthat, az nem mások, hanem a saját élete. Segítséget kérni nem a gyengeség, de az erő jele. A társfüggő számára ez az egyik legnehezebb feladat. Ha nem teszi meg, nem ismeri fel romboló mintáit, továbbörökíti őket: a kodependens szenvedélybeteg társat választ, akivel rosszul működő családban sérült gyerekeket nevelnek, akik később maguk is szenvedélybeteggé vagy társfüggővé válnak.
Magyarországon, ahol becslések szerint közel egymillió alkoholista él, tizenötezer beteget kezelnek kábítószer miatt, a kóros játékszenvedélyesekről és egyéb függőkről nem is beszélve, vajon hány kodependens él anélkül, hogy betegségéről és a gyógyulás lehetőségéről tudomása volna?
(Tokai Márta)
Diagnosztika
A szakirodalom jó néhány definícióval szolgál. Az egyik szerint a társfüggő olyan ember, aki engedékenyen tűri, hogy egy másik ember viselkedése befolyásolja, miközben elszánt erőfeszítéssel törekszik annak irányítására. Egy másik megfogalmazás szerint a kodependencia egy magatartászavarban szenvedő ember problémás viselkedéséhez való reaktív alkalmazkodás, egyszersmind az aktív gondoskodás köntösében megjelenő szabályozás és irányítás törekvése. Egy klinikus úgy látja, a beteg a gyermekkorra visszavezethető elutasítástól, elhagyástól, sérüléstől, megszégyenüléstől való félelméből adódóan egyfelől: képtelen megfelelően képviselni a felnőttkori kapcsolataiban a saját érzelmi igényeit és érdekeit, másfelől: kényszeresen törekszik olyan dolgok, események és személyek kontrollálására, melyek nem kontrollálhatók számára.
Egy további megközelítés a kodependenciát a kevert személyiségzavarok kategóriájába sorolja, melynek előfordulása a szenvedélybeteg családokban valószínű. A diagnózis kritériumai közé tartozik, hogy az egyén önértékelése mások és önmaga kontrollálásának függvénye, ami súlyos következményekkel jár. A beteg mások szükségleteinek kielégítéséért vállal felelősséget, míg saját igényeit elhanyagolja. Szorong, pszichológiai határai torzulnak, problémája van az intimitással, a szeparációval. Szinte összeolvadó kapcsolatban él egy személyiségzavarban, narkomániában, kodependenciában és/vagy indulatszabályozási zavarban szenvedő személlyel. Mindezeken felül depressziós, kényszeres tüneteket mutathat, szoronghat, maga is narkománná válhat, hajlamos lehet az érzelmek elfojtására, stresszel összefüggő betegségektől szenvedhet. A társfüggő olykor a múltban lezajlott vagy jelenleg is ismétlődő szexuális abúzusok áldozata. Gyakori ismérve továbbá, hogy legalább két éve az elsődleges kapcsolatot számára egy aktív szenvedélybeteg jelenti, anélkül, hogy emiatt külső segítségért folyamodna.
A pasikban alkoholista apámat látom
Mária, 53 éves: A házasságom húsz évéből tíz a férjem alkoholizmusával való küzdelemmel telt. Eleinte meg voltam róla győződve, hogy tudok neki segíteni, később meg azért maradtam mellette, mert úgy éreztem, egy beteg embert nem hagyhatok magára. Közben az én egészségemet is kikezdte a folyamatos küzdelem: szorongtam, nem tudtam aludni. Az életünk egyre elviselhetetlenebbé vált, előfordult, hogy a gyerekeimmel szó szerint el kellett menekülnünk. A volt férjem vajszívű ember, aki azonban részegen agresszív szörnyeteggé változik. Végül a sokadik eredménytelen kórházi kezelés után beláttam, csak úgy segíthetek magunkon, ha elválunk. Az élet engem igazolt: a volt férjem azóta nem iszik, és nekem is megszűntek a szorongásaim.
Dóra, 31 éves: Sok időbe telt, míg rájöttem, hogy a kapcsolataimban az otthonról hozott mintát követem. Mindig olyan barátaim voltak, akik rendesen ittak vagy éppen füveztek. Úgy éreztem, meg kell mentenem őket. Mindent elviseltem, miközben folyamatosan könyörögtem, hogy álljanak le. Ezzel persze nem mentem semmire, hiszen csak én éreztem problémának az ivást, szívást. Akkor kaptam észbe, amikor rájöttem, hogy a pasikban az alkoholista apámat látom, vele harcolok ugyanúgy, mint gyerekkoromban. Mikor ezt beláttam, képes voltam kilépni a megmentő szerepéből, de a mai napig rajtacsípem magam, ahogy hihetetlen erőszakossággal próbálom az irányítást a kezemben tartani. Szerencsére a mostani barátom nem hagyja magát, így lassan megtanulom, hogy a dolgok nem csak rajtam múlnak.
Andrea, 28 éves: Örülök, hogy nem vagyok túl válásokon, nem tettem tönkre gyerekek életét. Aki sérült családból jön, olyat is csinál. Valahol olvastam a társfüggőség megfogalmazásaként az "alkoholisták felnőtt gyerekei" kifejezést. Hát ez vagyok én. Apám nem látja be, hogy beteg, de legalább mostanában már nem verekszik. Régebben nagyon durva volt, előfordult, hogy a szék lábát nyomta le anyám torkán. Borzasztóan szégyelltem magam, gyűlöltem apámat. A dühömből fejfájás lett, amit nem mulasztott el semmilyen gyógyszer. Mostanában már jobb, de nem tűnt el teljesen. Az egyetem számomra menekülés volt otthonról, de hiába van orvosi diplomám, gyerekekre vigyázok. Nem vagyok képes bízni magamban, félek az óriási felelősségtől. A családnál, ahol dolgozom, ugyanúgy én vagyok az "apa", mint otthon, gyerekkoromban. Évekig úgy éreztem, kő van a szívem helyén - ma már képes vagyok kimutatni a szeretetemet, megölelni a gyerekeket.
(Forrás: magyarnarancs)
