Steiner Kristóf író, újságíró
„Furcsa, mennyire megfeledkezünk magunkról egy-egy elválás után. A csalódás feledteti velünk, hogy egyszer vagy akár sokszor, mindannyian belegázoltunk már a szerelmünk lelkébe. Aztán bocsánatot kértünk, vagy még azt sem, mert féltünk, hogy fájdalmat okozunk vele. A kapcsolat megromlásapontosan így kezdődik: az őszinte szerelem áldozatul esik a bizonytalan végkifejlettől való félelemnek. Aztán eljön az a pont, hogy az új út jobb, mint a biztos jelen. Elkezdünk hullámokat kavarni – ez pedig gyakran olyan fájdalmas, hogy majd belehalunk. Ám ha erős a kapcsolat gyökere, akkor az ár levonulása után megmarad, ami igazán fontos, és megtisztul a viszony. A változás a legjobb dolog, ami történhet velünk, hiszen tágítja a látókörünket, és közelebb visz minket a megbocsátó, elfogadó önmagunkhoz. Amikor végre felfedezzük, hogy egyikünk sem jobb vagy rosszabb a másiknál, akkor vagyunk készen egy új, tisztább szerelemre.”
Dévényi Kathy sminkmester
„Szakításra nincs recept. Több mint húsz évig házasságban éltem, ezért nem volt az életemben túl sok elválás. De az a kevés pótolta a lemaradást. Annak ellenére, hogy én mondtam ki a végszót, sokat sírtam. A zsigereimben éreztem minden fájdalmát az elszakadásnak, még akkor is, ha tudtam, mennem kell. Ahogy Zorán is megénekelte: »Ha múlik, akkor fájnia kell.« És ez így van rendjén. A válásom előtt két éven át próbáltam helyre tenni a kapcsolatunkat, de nem ment. Olyan érzés volt, mint amikor legalább ötven színes lufiba kapaszkodsz, és nem akarod elengedni, nehogy elszálljanak, mert kell mind. Aztán mégis elereszted, és megkönnyebbülten bámulod, mert már nem kell görcsösen fognod. De ez csak akkor tudatosul benned, amikor észreveszed, mennyire elgémberedett a kezed közben. Még akkor is, ha tudod, amint elhagyod a másik feled, elhagyott leszel te magad is, amíg nem vagy nyitott újabb kapcsolatra.”
Ábel Anita színésznő
„Sokféle szakítás létezik, de ha engem hagynak el, a gyász luxusát megengedem magamnak. Az ésszerűség határain belül sírni, őrjöngeni se szégyen, ha az embernek összetört a szíve. Egy a lényeg: ne tartsuk magunkban! Az az erős, aki képes kimutatni a fájdalmát is. Az érzelemkitörések az öngyógyítás fontos velejárói. Úgy tapasztaltam, hogy elérkezik egy pont, amikor felébredünk. Pontosabban: ráébredünk a szakítás valódi okaira, és arra, miért kellett megtörténnie. A házasságom előtt inkább a »vessünk véget ennek« típus voltam. Amikor megismerkedtem Krisztiánnal, a férjemmel, éreztem, hogy ő az, akivel együtt tudnék élni. Sokat harcoltunk és harcolunk most is, de egy házasságban már inkább az »oldjuk meg« a nyerő. Van az a kapcsolat, amiért érdemes harcolni, és megküzdeni a problémákkal. Számomra az árulás az egyetlen megbocsáthatatlan bűn, de nem feltétlenül a megcsalásra gondolok. Sok ember fél a magánytól, pedig ez egy belső utazás, amikor fel kell fedeznünk magunkat, hogy nyitottá váljunk az új szerelemre. A szakítás akkor a legnehezebb, ha emiatt egy család hullik szét. Ha gyerek is van, akkor már nem lehet az önsajnálatba menekülni, ott már felelősek vagyunk azért, hogy ő a legkevésbé sérüljön. Az önálló estjeimen sokszor beszélek arról, hogy a koncert számomra terápia. A dalokon és a verseken keresztül dolgozom fel a múlt fájdalmait. Vannak csalódások, amelyek egy életen át kísérnek, a kérdés csak az, hogy mit kezdünk velük, mert ennek függvényében fognak építeni vagy rombolni.”
Csernus Imre pszichiáter
„Az elválást kétféleképpen lehet megélni. Az egyiket én nagyon sokáig űztem. Mivel meglepetésszerűen ért, ezért általában szétestem darabjaimra, miközben a mai fejemmel már látom, hogy a szakításnak számtalan előjele volt. Szitkozódtam, kiabáltam, üvöltöttem, iszonyúan megbántódtam, majd ismét pörögtem, berúgtam, és legfőképpen gőzerővel sajnáltattam magam. Mindenkinek csak a tragédiámról tudtam beszélni. Mindez azért történt, mert nem mertem felnőni, rettegtem a bizonytalantól. És itt lép be a képbe a másik út, amikor tudom, hogy a szakításban én is vastagon benne voltam. A másik hibáit képtelen voltam elfogadni, felvállalni, megérteni, ráadásul emiatt néha erőszakosabban nyilvánultam meg, vagy éppen megsértődtem. Dönthetek arról, hogy menekülök a fájdalomtól, vagy nyitott szemmel, józanul belesétálok. Ha pedig átadom magam a dühömnek, akkor észben tartom, hogy valójában önmagamra haragszom. Tudom, hogy tanulhatok a legközelebbi kapcsolatomat illetően. Míg élek, addig van hitem a megújulásban. Türelmesen, mosolyogva kell várni. A második útra azonban csak az képes rálépni, aki bátran szembenéz önmagával, és elfogadja, hogy emberből van.”
Dusicza Ferenc lelkipásztor
„Kevesen vannak, akik szakításkor saját lelki-érzelmi működésük használati utasítását böngészik, már csak azért is, mert mindenki biztos abban, hogy neki van igaza. Na ebből az önigazságból kell picit leadni, hogy elindulhasson az ember egy új úton. A hit önmagában nem mentesít a szenvedéstől, de segít elhelyezni magunkat a világban. A tisztánlátásban barátok, lelki gondozók támogathatnak bennünket, nekik feltárhatjuk mindazt, ami párkapcsolatunkat megrontotta és elviselhetetlenné tette. Az eredmények mindig azon múlnak, hogy mennyire erős a szakító fél személyisége. Soha ne döntsünk felületesen és gyorsan, csak önigazolást keresve. Figyeljünk a jelekre, amelyek tanítanak bennünket szerelmi viszonyainkban! Érdekes, hogy míg néhány évtizeddel ezelőtt az egyház még mereven elhatárolódott a válás kérdésétől, ma már a szeparálódás vallásos családokban sem számít tabutémának. Az egyház nem lett elfogadóbb, csak realistább. Szép elv kapcsolatainkat egy mennyei puzzle-nak képzelni, amelyben mindenkinek meg kell találnia a párját, de nagy ő-vé egymást alakítjuk, abból a választékból, amit a Mindenható adott nekünk.”
Nyáry Krisztián író
„Nem vagyok szakértője a szakításoknak, de abban biztos vagyok, hogy amit egyszer leírtunk vagy kimondtunk, azt már nem lehet visszaszívni. Ha valaki mérgében rendszeresen azt mondja a partnerének, hogy szedd a sátorfádat, az – hiába nem gondolja komolyan – ne csodálkozzon, ha egy nap arra ébred, hogy tényleg egyedül van a lakásban. De így van ez egy meggondolatlan »képtelenség veled élni« kimondásával is. Az ilyesmi beépül, és hosszú távon megmérgezi a viszonyt. A házasságom során értettem meg, egy fontos kapcsolat mindig ér annyit, hogy megpróbáljuk megmenteni. Radnóti hatévi házasság után megcsalta a feleségét, akivel kamaszkora óta volt együtt. Gyarmati Fanni végigkövette és szenvedte a párhuzamos viszonyt, de bölcsességének köszönhetően a szerelmük túlélte ezt a kitérőt is. Márai Sándor hatvan évig élt együtt a feleségével, Lolával. Életük legvégén is őszintén szerelmesek voltak egymásba, pedig több mélypontjuk is volt. Ha ezeket nem tudták volna elrendezni egymás között, elveszítettek volna hat szép közös évtizedet. A biztos jel arra, hogy lépnünk kell, ha már nem tudunk közösen nevetni. Amíg van humor, minden kapcsolat megmenthető. Karinthy és felesége, Böhm Aranka folyamatosan gyilkolták egymást, mindketten többször félreléptek, és elköltöztek a közös otthonukból, de annyira szerették együtt élvezni az életet, hogy végül mindig egymásra találtak.”
