A SZAKÍTÁS. AZ ELVÁLÁS KRÍZISE

Hol tartok?

A kérdés egyszerű, de talán a „Hogy vagy?” formája a megszokottabb számunkra. A külvilág felé általában reflexből van válaszunk erre: „jól”, a „megvagyok”, ”voltam már jobban is”, vagy esetleg „pocsékul”. Amivel éppen érzékeltetjük, hogy mindaz, ami belül történik, milyen előjellel értelmezhető. És gyakran előfordul, hogy a környezetünknek ez elég is. A kérdésre adott válasz, a mélységétől függően, meghúz egy finom határt, és üzen: „Ennyit mutatok most magamból.” Ha önmagunknak tesszük fel ezt a kérdést, abban a meghittségben, ahogy csak önmagával tud együtt lenni az ember, a „hogy is vagyok?” kérdésére számtalan, az ember egyedi és megismételhetetlen létéből fakadó válasz születhet. Ezek megfogalmazása és kibontása magányos út, melyen haladva a válaszok belül születnek meg. A támogatás lehetősége benne van a környezetünkben, a családunkban, a barátainkban, a hitünkben, értékrendünkben. Van úgy, hogy igényt tartunk rá, van úgy, hogy nem. De ezt csak mi dönthetjük el, mert mi tudjuk – valahol legbelül – ,  hogy mi a legjobb nekünk.
Az a váltás, amelyre valakit akár a környezet kényszerít, vagy maga választ, belül nagyon sok kérdést vethet fel.
Ahhoz, hogy válaszokat és nekünk való válaszokat találjunk, fontos tisztában lenni azzal, hogy mi az, ami egy veszteséges helyzet megélésében az emberi lélek általános törvényszerűségei mentén történik, és mi az, amitől az enyém. Szükségünk van – és nevezhetjük nevén - a krízisfolyamatnak az ismeretére, részben azért, hogy megértsük, ami volt, részben azért, hogy kiszámíthatóvá váljon számunkra, ami ezután következik. Olyan ez, mint a titkosírás megfejtéséhez a sablon. Segít az értelmetlen jeleket, információkat, reakciókat dekódolni. Segít rendet rakni, hogy aztán a belső rend, külső renddé válhasson.

A krízis szakaszai

Mi is az a krízis?

Minden olyan változás, amelyet alapvetően negatívan élünk meg, méghozzá azért, mert mindaz, ami állandónak, stabilnak tűnt, az egyszerre más megvilágításba kerülve nem adja már meg azokat a biztonságos kapaszkodókat, keretet, amire szükségünk van. Ezek azok a helyzetek, amit magunknak így szoktunk megfogalmazni: „kicsúszott a talaj a lábam alól”; „megváltozott a világ”; „nem látom az alagút végét” stb. Ebből fakadóan krízishelyzetként definiálható egy válás, egy szakítás, valakinek az elvesztése, halála, de reagálhatunk így bármely más, minket érintő veszteségre – munkahely megszűnése, kényszerű lakóhelyváltás. Ezek a történések különbözőek, de van egy közös, központi magjuk: a biztonságérzet megrendülése. A régi keretek leomlóban vannak, az újak csak halványan, vagy egyáltalán nem is látszanak. Minden ilyen helyzetben, teljesen természetes módon beindul egyfajta érzelmi hullámvasút. Ennek minden fázisát valami ősi algoritmus szerint, ugyanabban a sorrendben és főbb jellegzetességek mentén éljük meg, legyen szó bármely veszteségről. Ezek a szakaszok – ha mégoly nehezek is – fontosak, mert a krízis által generált feszültség, feloldásért kiált. A lelki egyensúlyunk megőrzése érdekében, ezt ösztönösen, finoman hangolva, pontos „terv” szerint tesszük. Nem spórolható meg egyik szakasz sem, nem ugorható át, mert egyik a másikra épül. A szakaszokban való „elidőzés” mindamellett már függ attól, hogy az adott személy milyen egyéni sajátosságokkal bír. Milyen előzetes tapasztalatai voltak, általában hogyan működik, mennyire tudatos. Minél jobb a „tükre” önmaga felé, annál gyorsabb és gördülékenyebb a veszteség feldolgozása.
Talán Téged is ért már hasonló veszteség, talán éppen most mész át egy ilyen nehéz időszakon. A szakaszok jellegzetességének olvasásakor érdemes elidőzni kicsit, hiszen a leírást a Te gondolataid és válaszaid teszik élővé, melyek az olvasás közben születnek. Gondolataid felmerülhetnek kérdés, vagy felismerések, vagy akár képek formájában is. Figyelj rájuk, mert minden bizonnyal, nem véletlenül „hívódnak” elő. Fontos látnod azt is, hogy hol tartasz most. Mert akkor ahhoz is kapsz segítséget, hogy mit tegyél.

Szakaszok

Tagadás

Amikor nyilvánvalóvá válik számunkra az elkerülhetetlen - valakit elvesztünk; partnerünk bejelenti, hogy válni akar; váratlanul nyugdíjaznak, vagy a cég felmond nekünk – szinte automatikusan fogalmazódik meg bennünk: „Ez nem lehet igaz”. A tagadás fázisában a tények oly sokkolóak, hogy azt a megoldást választjuk, akár csak néhány átfutó pillanat erejéig is, hogy egyszerűen kirekesztjük a valóságunkból a történést. Tesszük mindezt önvédelemből, mert a helyzet súlya olyan pszichés alkalmazkodást igényel, amire az első pillanatokban még nem vagyunk készen. Legtöbb esetben ezen viszonylag gyorsan túljutunk, hiszen a realitás, a következő szakasz felé tol bennünket, viszont ritkán előfordul az is, hogy a személy megreked ezen a ponton, és képtelen továbblépni. Szélsőséges esetben például jelen időben beszél elvesztett személyekről, vagy az ismerősöknek azt mondja pl. a férje csak elutazott néhány napra, munkaügyben.
Jellemző módon, olyan erős ennek a fázisnak az érzelmi energiája, hogy annak a  pillanatnak a képe, amikor a személy valamilyen formában értesül az őt érő változásról, nagyon intenzív és kidolgozott módon vésődik be az ember emlékezetébe. Hosszú évek múlva is precízen, pontosan tudjuk előhívni az a pillanatot, amikor nyilvánvaló lett számunkra, hogy az életünk ettől a ponttól kezdve megváltozott.

Harag

A feszültség, amelyet az előző fázisban „szőnyeg alá söpörtünk” volna, most új utat keres: valakit, vagy valamit, aki felelős, aki tehet erről, akinek az arcába vághatjuk azt, hogy fáj. Haragszunk, mert mást szeret, mert elvette tőlünk, ami a miénk volt, vagy mert azt mondta, hogy nincs szükség a munkánkra. A harag tárgya nem mindig egy ember, hiszen haragudhatok a családomra, a barátaimra, akik nem nyitották fel a szemem időben, az utastársaimra, a világon bárkire. Sőt, haragudhatok magamra is, hiszen: „hogy lehettem ilyen ostoba? ”. Beazonosítani onnan lehet ezt a fázist, hogy az itt tartó személynek több a konfliktusa, zökkenők vannak a kapcsolataiban, kiszámíthatatlanabbá válik a környezete számára. Ebben a fázisban megragadni annyit jelent, hogy a személy a környezetére adott válaszaiban többnyire ellenséges, akár destruktív is lehet.

Alkudozás

A következő fázis kulcsszava a „ha…” Ha ezt és ezt tenném, vissza lehetne-e csinálni mindent? Ha megváltoznék, velem maradnál-e; ha lemondanék arról, hogy gyereket vállaljunk..., ha szemethunynék a szeretőid felett, ha dupla munkát végzek ugyanennyi pénzért…; ha felköltöznék Pestre dolgozni… és sok-sok ilyen „ha”. Ez a fázis, valamiféle csodavárásról szól, és hosszan megrekedni ebben azt is jelenti, hogy a személy az energiákat vissza akarja forgatni az eredeti állapot visszaállításába. Olyan ez, mintha vissza akarna mászni a hullámvasút lefelé vezető szárán.

Kilátástalanság

Ez a mélypont, ennek minden érzelmi súlyával együtt. Már tudomásul vettem, ami történt, de még cselekvőképtelen vagyok. Nem tudok továbblépni, mert el vagyok foglalva a fájdalommal. Úgy érzem, egyedül vagyok, és talán soha nem mászok ki ebből. Sötéten látom a jövőt, már amennyiben érdekel a jövő.
Ebben a bénultságban a személy visszaveszi az energiáit a külvilágtól, és maga felé fordítja. Kívülről azt látni, hogy a társas helyzetekből kivonja magát, nem keres új partnert, új állást, egyszerűen átadja magát a benne kavargó érzésnek. Szélsőséges esetben az ebben a fázisban való megrekedés, akár depresszióban is megtestesülhet.
Bármilyen sötét is ez a fázis, ez készíti elő a következőt. Talán szeretnénk kihagyni, átugrani, de nem lehet. Valamit csak úgy tudunk elengedni – partnert, az élet egy szakaszát, munkát –,  ha megéljük a fájdalmát. És amikor már tompul a fájdalom, léphetünk tovább.

Beletörődés

Megszenvedtem, elfogadtam. Ezek a kulcsszavak. Elindultam fölfelé a lejtőn. Ebben a szakaszban kezdenek a helyükre kerülni a dolgok. Szó szerint és képletesen. Eltesszük a múltat dobozokba – képek, ajándékok formájában, és a lelkünk dobozaiban is pakolni kezdünk. Már van egy kis távolság a sokk és közöttem, már érzelmileg sem szív be annyira a helyzet. Már tudok múlt időben, könnyek nélkül beszélni.

Lelkesedés

Ez az új lendület időszaka. Ebben a fázisban már van szemünk az új lehetőségekre, talán több minden út is látszik. Ezek persze nem mind járhatóak, de a keresés ténye már önmagában gyógyító erejű. Tapasztalataink szerint, ebben a fázisban kezdenek keresni az emberek új állást, kezdenek új kapcsolatokat. Regisztrálnak társkereső oldalakon, és nem tiltakoznak kézzel-lábbal, ha a családjuk be akarja mutatni azt a kedves ismerős fiút. Az az energia, ami a harag fázisában destrukcióba fordult, most, az ezt megelőző szakaszok segítségével, konstruktivitássá alakulhat. Ki-ki személyisége függvényében éli meg ennek a szakasznak az érzelmi hőfokát. Az igazán aktív, optimista emberek itt megfogalmazhatják az „új élet – jó kilátásokkal” lehetőségét, a visszafogottabbak számára ez a szakasz az aktivitásról szól. Arról az erőről, amit újra megtalált ebben a fázisban.

Visszarendeződés

Az a fázis, amikor kialakultak az új viszonyok. Minden energia, amit magunkra fordítottunk, ebben a szakaszban értelmet nyer. Azért, mert nyugodtan, keserű szájíz nélkül mondhatjuk magunkról, hogy jól vagyunk, és ez, amennyiben a változás ilyen jellegű volt, külső rendbe fordult. Új keretek, új viszonyok, új kapcsolat. És ez az új élet, nem feledte a régit, hanem integrálta. Én ugyanaz vagyok, aki voltam, csak bejártam egy nehéz utat, és megtanultam magamról sok mindent.
Ez hát az „ősi” forgatókönyv arra, ahogyan mi mindannyian „dolgozunk” a saját veszteségeinken. Talán így végigolvasva, sok helyen Te is magadra ismertél, és egy kicsit végignézted a saját történetedet is. Talán azt is érzed, hogy hol tartasz most. Ez pedig nagyon fontos felismerés lehet, az eredeti kérdést idézve, a „hogyan-tovább” kérdésében. A Te történeted része az is, hogy ehhez miből, vagy éppen kiből nyered az energiát. Mert bár magányos az út, bizonyos időszakokban adódhatnak olyan társak, akik mellénk szegődhetnek, konkrét segítséggel éppúgy, mint támaszul az érzelmi kuszaságunkban. Mindenkinek van egy olyan „légtornász - hálója”, amelyet olyan emberek alkotnak, akik ”tartják, fogják” őt az élete nehéz pillanataiban. Nekik mindannyiuknak megvan a maguk szerepe az életünkben. Mást várunk a családunktól, mást a barátainktól, mást azoktól az emberektől, akikkel a munkánk kapcsolt össze egy időre.
A krízisek, változások átszövik az életünket. Ezektől ideig-óráig az az érzésünk lehet, hogy nincs befolyásunk a saját életünkre. És való igaz, bejósolhatatlan események közepébe kerülünk néha, és nem is készülhetünk egy életen át arra, hogy kivédjük ezeket. De fontos kimondani: felelősségem van abban, hogy mennyi ideig adom át a kontrollt másoknak, a véletlennek, és, hogy miként tudom újra előhívni a bennem lévő erőt. Erőt egy új kapcsolathoz, erőt az újrakezdéshez.