Három éve találtam a jobb mellemben egy pici csomót. Azonnal elrohantam mammográfiára. Megvizsgáltak, de nem láttak semmit, sőt a főorvos asszony elég pikírt stílusban elküldött azzal, hogy ilyen fiatalon nagyon kicsi az esély egy daganatra. Egész pontosan azt mondta, „ne húzzuk egymás idejét”. Rá másfél évvel a bal mellemben találtam egy apró csomószerűséget, de ekkor már bizonytalan voltam, arra gondoltam, talán csak egy izom- vagy nyirokcsomó. Nem mentem rögtön orvoshoz. Akkoriban szerveztük az esküvőnket, ami eléggé lekötött.
Augusztusban férjhez mentem, de nászútra már nem jutottunk el.
Azt kezdtem érezni, hogy húzódik a karom, és nem múlik el. A következő tünet a köhögés volt – hányásig fulladoztam, és nem segített semmi. Kivizsgáltak, és ekkor már látszott az elváltozás a mellemben. Mintát vettek, és a szövettan kimutatta, hogy rosszindulatú daganatom van. Nem ijedtem meg túlzottan, tudtam, hogy a rák ma már gyógyítható, és hallottam többekről, akik tünetmentesek. Azt mondtam, rendben, jöjjenek a kezelések, akár sugár vagy kemoterápia, túl leszünk ezen is. Továbbküldtek CT-re, ahol a biztonság kedvéért a teljes testemet „átvilágították”. Ilyenkor az a menet, hogy a leletet átküldik egy orvosi bizottságnak, ők elemzik, és mondják el az eredményt. Felültem a vizsgálón, öltözködtem, és már mentem volna, amikor odajött hozzám az, aki a vizsgálatot végezte, megfogta a kezem, és azt mondta, nem azt látta, amit szeretne. És hogy csak arra kér, ne higgyek az orvosoknak, bármit mondanak majd.
„Nagyon kemény menet előtt áll, de higgyen benne, hogy sikerülni fog!”
Ezután mentem a bizottság elé. Sok ember ült körben, középen egy üres szék. Kivetítették a felvételemet, és egy fiatal, agilis orvos mutogatott rajta gyors tempóban, mint valami prezentáción: „A negyedik stádiumban járunk. Öt áttétünk van: tüdő, máj, mellhártya, nyirokrendszer és csontok. Ennyit tudok elmondani.” Ott álltam leforrázva, és csak annyit tudtam kinyögni: Értem, de mit tegyek, mi az út a gyógyulás felé?
Koller Katalin
„Itt nincsen szó gyógyulásról, értse meg. Keresse fel az onkológusát.”
Ennyi volt az egész. Volt bent egy pszichológus lány is, aki utánam jött a folyosón, és könnyes szemmel mondta, hogy tudja, ez milyen nehéz, és ha bármiben tud, segít. Csak hát úgy tűnt, jobban ki van borulva, mint én, szóval nem az volt az első gondolatom, hogy hozzá forduljak. Ezután az onkológusomtól megtudtam, hogy a májamban ötcentis a daganat, tele van a tüdőm, és az összes csontomon áttét van. Műteni nem lehet, de kemoterápiával megpróbálnak nyújtani valamennyit az életemen. Így mondta: „mindketten tudjuk, hogy ez egy halálos betegség, és hogy mi lesz a vége”. Kérdeztem, hogy mivel számolhatok? Évekkel? „Hááát, igen. Meglátjuk, mi lesz két év múlva.”
Volt pár átsírt éjszakánk a férjemmel. Sírtunk anyukámmal is. De ők egy percig sem hitték el ezt az egészet, és én sem.
Megijedtem, összeomlottam, de valahogy felvérteződtem elszántsággal, hogy márpedig sikerülni fog. Abbahagytam a munkát, és elindultak a kemoterápiás kezelések. Fél éven át hetente kaptam, összesen huszonhetet. A férjem és az édesanyám végig mellettem voltak, pedig nagy megpróbáltatás lehetett nekik, hogy akkor sírjanak, amikor nem látom.
A férjem minden kemoterápián ott ült mellettem, és fogta a kezem, amikor hullani kezdett a hajam, ő borotválta a fejemet.
Azelőtt fenékig érő hajam volt, de ez már nem érdekelt. Arra gondoltam, most legalább mindenféle hajszínt kipróbálhatok... A kemó mellett számtalan fronton támadtunk. Energetikai kezelések, kineziológus, vizualizációs technikák, étrendi változtatások… Minden reggel és este hosszasan elképzeltem, ahogyan az egészséges sejtjeim megtámadják és legyőzik a daganatos sejteket. De legalább ilyen fontos volt, hogy rájöjjek az okokra. Hiszen mindannyiunkban vannak rosszindulatú sejtek, csak van, akiben aktivizálódnak, és van, akiben nem. Arra gondoltam, hogy ha rájövök, hogy velem miért történt ez, akkor talán vissza tudom fordítani a folyamatot.
Engem keményen neveltek, nagyon magasra volt téve a léc. Mindig ötöst kellett hozni, két középfokú nyelvvizsgával érettségiztem, mert… mert meg kellett csinálni. Zongoráztam, énekeltem, tanulmányi versenyeket és sportversenyeket nyertem. Otthon ezért nem azt a fajta elismerést kaptam, amire vágytam, és azt hiszem, ezt próbáltam begyűjteni a világból, ezzel próbáltam szeretetet kapni. Azt hittem, hogy teljesítmény és szeretet összefüggnek. Csakhogy nem lehet mindenkinek megfelelni, ez nekem sem ment, sőt sokszor előfordult, hogy minél jobban teljesítettem, annál több negatív reakciót kaptam. Azt hiszem, ennek a maximalizmusnak és az abból jövő stressznek köze lehetett ahhoz, hogy ez a betegség kialakult nálam.
„Emellett igyekeztem rendbe tenni a kapcsolataimat. Olyanokat kerestem meg, akikkel rég nem beszéltem.”
Mindenkiben sok felgyülemlett sérelem van, csak nem veszünk róluk tudomást, pedig ezek is mérgeznek. Mára elmondhatom, hogy nem maradt haragosom, és mindenkinek meg tudtam bocsátani.
De főként… élni akartam.
Minden héten ott voltam a kemón. Ez tulajdonképp egy intenzív gyógyszeres kezelés. Egy teljes nap, aminek a legnagyobb része várakozással telik. Reggeltől kezdve mennek a vizsgálatok, aztán bejutsz az orvoshoz, kiírják a kezelést, majd beülsz egy nagy terembe, másokkal együtt, ahol órákon át csöpög mindenkinek az infúzió. Főleg nők voltak ott. Ötvenesek-hatvanasok, de találkoztam velem egykorúval, várandós anyukával, tizennyolc éves fiúval is. Nagyon sokan meg vannak zuhanva köztük. Volt, aki azt mondta, csak azért jár ide, hogy életben tartsák. Egy nő elmesélte, hogy az anyukája negyvenhét éves korában halt meg, ő most negyvenhét, diagnosztizálták, és tudja, hogy meg fog halni. Van, aki elkezdi szervezni a temetését, mások terveket szőnek. Ilyen voltam én is.
Az első negyedéves ciklus utáni kontrollon negatív leletet kaptam.
Azt mutatta, hogy eltűntek a daganatok. Ezután még egy ciklus következett, ami szintén negatív eredménnyel zárult. Végül leálltunk a terápiával, és szeptember óta újra nő a hajam.
Mondják, hogy fontos a hit, de én nem ’hittem’, hanem egy idő után ’tudtam’. Az elején reménykedtem, utána hittem, most pedig már tudom, mert megtapasztaltam, hogy a vonzás törvénye működik. Ha hisszük, hogy jó dolgok történnek velünk, akkor úgy is lesz.
Igazából nem a betegséggel kell ilyenkor szembenézni, hanem saját magunkkal.
Betegségnek hívjuk, mert nincs rá más szavunk, de inkább egy jelzés.
Biztos vagyok benne, hogy az életünk csak egy gyönyörű díszletek között zajló epizód, amit néha túlértékelünk, és túl sokat rugózunk olyan dolgokon, amik valójában nem fontosak.
Tervezzük a jövőt, közben nem éljük meg a jelent, és így múlik el az életünk.
Én mindig nagy tervező voltam, de most már sokkal lazább vagyok, nem ragaszkodom foggal-körömmel semmihez. Érdekes, hogy azóta mintha a dolgok könnyebben megvalósulnának. Számtalan álmom vált valóra csak az elmúlt egy évben. Láttam a sarki fényt, kutyaszánoztam, kiugrottam repülőből…
Meg kell tanulnom szeretetet adni magamnak és nem másoktól várni.
Azzal foglalkozni, hogy ki is vagyok valójában, és mi az, ami igazán boldoggá tesz. Értékelni, hogy nagyszerű emberek vesznek körül, és hogy milyen jó dolgok vannak az életben. Valamilyen szinten még hálás is vagyok azért, hogy gyökeresen meg tudott változni az életem, mert így végképp gyönyörű minden naplemente és minden virág, és örülök minden percnek, amit a szeretteimmel tölthetek. Ezt persze az ember valahol tudja, de nem biztos, hogy e szerint is él.
Isten állítólag magányos, és mi vagyunk azok, akiken keresztül megismeri az életet. Egy intelligens energia, ahonnan mindannyian jövünk, és ahová majd visszatérünk, és ami az által fejlődik, amit itt, rajtunk keresztül lát. Én megtapasztaltam, megéreztem ezt az energiát, azt, hogy bennem is ott van, hogy mindenkiben ott van, és lehet kérni, kapni, használni, továbbadni.
Az a két kifejezés, amit a leggyakrabban hallottam az orvosoktól: „a nagy számok törvénye alapján”, és „a tudomány mai állása szerint”. Csak hát a statisztikák nem veszik figyelembe a különbségeket. Azt, hogy aki nem akar élni, azt a legjobb orvos sem tudja meggyógyítani, és „a nagy számokban” ők is benne vannak.
A legrosszabb, amit tenni lehet, ha azt mondják egy betegnek, hogy meg fog halni.
Szerencsére egyre több olyan orvossal találkozom, aki támogatja az alternatív módszereket, aki megfogja a kezem, vagy azt mondja, „kislány, nem lesz semmi baj”.
Azelőtt reméltem a legjobbat, de készültem a legrosszabbra. Ma már nem készülök a legrosszabbra, és nem is kell. Értem az embereket, amikor sajnálnak, de ez nem segít, és nincs is rá okuk.
Katalin és férje, Dávid
Csodás életem volt, és ezután is az lesz, sőt még csodásabb, mert szabad lettem.
Ha egyszer farkasszemet nézel a halállal, és nem pislogsz bele, akkor egészen megváltozik a hozzáállásod az élethez, de a halálhoz is. Nekem már semmilyen félelmem nincs a halállal kapcsolatban. Akkor jön el, amikor el kell jönnie.
Nem az számít, hogy minél tovább éljünk, hanem hogy minél tartalmasabban.
Egy ilyen betegség után kulcsfontosságú minél gyorsabban megerősíteni a szervezetet, mert a kemoterápia „kiürít” minden jót is. Ritkán eszem húst, akkor is szárnyast vagy halat. Nem fogyasztok cukrot, lisztet, kávét, alkoholt. Hiszek benne, hogy ha elég vitaminnal és ásványi anyaggal töltöm fel, a szervezetem egyszerűen nem tud annyira legyengülni, hogy visszaessek.
Egykor a tánc volt a munkám, és a szenvedélyem is, de már nem hiszem, hogy visszatérek. Az izmaim nagyon bemerevedtek, most egy spárga is kihívás. Kevésbé stresszes elfoglaltságra van szükségem. Még nem tudom, mi lesz az… Nagyon szeretek fotózni, lovagolni, sminkelni…
Az orvosok szerint nem lehet gyerekem, de én biztos vagyok benne, hogy lesz. Egyébként is úgy terveztük, hogy az esküvő után egy-két évvel jöhet a baba, hát akkor most három-négy lesz belőle. És ha sikerül, biztos, hogy egészen más szemlélettel fogom nevelni őt.
(Forrás: nlcafe.hu)