A NEHEZTELÉS LÁDIKÓJA

Egy tanár minden diákjának azt a feladatot adta fel a következő hétre, hogy vegyenek egy kartondobozt, és az elkövetkező héten minden egyes személyért, aki bosszúságot okoz nekik, akiket nem szívlelnek és akiknek nem tudnak megbocsátani, tegyenek be a ládikóba egy barackot, melyre tegyenek egy címkét is az illető személy nevével. Egy héten keresztül ezt a ládikót a hallgatóknak magukkal kellett cipelniük állandóan, az otthonukba, az autójukba, az órákra, még éjszaka is ágyuk mellé kellett helyezniük a dobozt. A hallgatóknak szórakoztatónak tűnt az elején a feladat és mindannyian buzgón írták a neveket, melyek gyermekkoruktól kezdve eszükbe ötlöttek. Ezután, lassan-lassan, amint múltak a napok, a hallgatók újabb neveket írtak a listára, olyan emberek nevét, akikkel naponta találkoztak és úgy tűnt, megbocsáthatatlanul viselkedtek velük szemben... Feltűnt nekik időközben, hogy a ládikó egyre súlyosabbá válik. A hét elején beletett barackok kezdtek ragacsos masszává rothadni, elviselhetetlen bűzt árasztva, és a rothadás gyorsan átterjedt a többi barackra is. Nehéz problémát okozott az is, hogy kötelesek voltak állandóan magukkal hordani.Vigyázniuk kellett, nehogy az üzletekben, az autóbuszban, az étteremben, találkozón, ebédlőben, fürdőben felejtsék azt, főképp, mert minden egyes hallgató neve és lakcíme, valamint a kísérlet témája rá volt írva a ládikóra. Ráadásul, a kartondoboz is  kezdett szétbomlani, siralmas állapotba kerülve: nehezen cipelve súlyos terhét. Mindannyian gyorsan és világosan megértették a leckét, amit a tanár megpróbált elmagyarázni nekik a hét végén, vagyis, annak a ládikónak a súlya, amit egy héten keresztül magukkal cipeltek, csupán a magunkkal cipelt lelki nehézség súlyát képviseli, akkor,   amikor gyűlöletet, irigységet, más személyek iránti megvetést cipelünk magunkban. Gyakran azt hisszük, hogy kegyelmet gyakorolunk, amikor másoknak megbocsátunk. A valóságban azonban, ez a legnagyobb szívesség, amit önmagunknak tehetünk!