"Egy hölgy olyan
állapotba került egy budapesti kórházban, hogy a vezető professzor - aki egyébként jó barátom és nagy tapasztalatú ember -
azt mondta róla, hogy nem is érdemes megkísérelni a műtétet. A professzor
hazament, és fiatal tanítványa, beosztottja - aki engem egyébként jól ismert és
tisztelt - felhívott, és részletesen elmondta az esetet. A hölgy az
eszméletlenség határán volt, kínlódott az életéért. De ez a fiatal orvos hitt
abban, hogy én tudok és merek segíteni ebben.
Amikor a beteggel találkoztam, ha homályosan is, de eszméleténél volt.
Leletei alapján már nem szabadott volna, hogy éljen.
Mindennek ellenére az élet levegője ott vibrált a beteg körül.
Én csak egyet kérdeztem tőle: - Hisz-e abban, hogy életben marad?
Mondta, jelezte, hogy hisz. Abban a pillanatban eldöntöttem, hogy
megoperálom.
Ez nem egy racionális döntés volt, hanem inkább egy intuíció.
A műtét után nem tért eszméletéhez. Hat napig eszméletlenül feküdt.
Lélegeztetőgép tartotta életben. Ezt az állapotot hívják kómának.
Én ennek ellenére mindennap többször is odamentem a beteghez,
megfogtam a kezét, megsimogattam a
fejét.
Mivel nem akartam, hogy a többi kollégám megmosolyogjon, ezért egészen
halkan a fülébe súgtam ezeket a mondatokat: "Ugye, megígérte nekem, hogy
nem hagy cserben?
Önnek élnie kell! Értse meg: van esélye! Nem szabad föladnia!"
A beteg hat nap múlva eszméletére tért, és egy hónap múlva, a körülményekhez
képest, gyógyultan távozott.
Ami a döbbenetes, az most következik...
A beteg azt mondta nekem, hogy köszöni a mondataimat.
Elmondta percre pontosan, hogy kedden, szerdán, csütörtökön, pénteken, mikor voltam nála és miket suttogtam a fülébe. Utólag leellenőriztem, valóban akkor voltam ott, amikor ő mondta.
Elmondta pontosan, hogy szerdán tizenegy óra húsz perckor megállt ez
és ez az orvos az ágya végénél, és akkor őt ott halottnak nyilvánították.
Azt mondta a hölgy: "Szerettem volna nekik odaszólni, hogy ne
temessenek el, mert nem haltam meg. Nagyon rossz érzés volt, hogy nem tudtam
velük szemben védekezni."
Ez a nő mindent elmondott.
Azt mondta: "Alig vártam, hogy maga odajöjjön hozzám, és
beszéljen az életről."
A beteg szemén a hat nap alatt végig egy nedves labdacs volt, nehogy a
szemhártyája kiszáradjon.
Életfunkciói nem voltak.
Nyilvánvaló, hogy a szemével nem láthatott és a fülével nem
hallhatott, hanem valami mással, amiről mi nem tudunk.
Persze az, hogy valamiről mi pillanatnyilag nem tudunk vagy nem tud
még az orvostudomány -, nem azt jelenti,
hogy az nincs is.
Az biztos, hogy ezek után nekem már senki nem mondhatja azt, hogy a
kóma állapotában lévő beteghez nem érdemes szólni, mert az úgyis meghalt.
De számos más esetben is a betegek beszámolnak a műtét alatti
élményeikről,
pedig elvileg semmilyen
élményük nem lehetne.
A nagyobb szívműtéteknél megállítjuk a beteg szívét, és gép pótolja a
keringést és a szívműködést.
Megállítani a szívet nagyon könnyű, beindítani már nem annyira.
Miután megoperáltuk a szívét, újraindítjuk.
Az újraindítás számomra mindig egy katartikus pillanat.
Sokszor a betegek a szív újraindításának élményéről pontosan
beszámolnak.
Ez azért döbbenetes, mert arról az időszakról, amelyről ő beszámol, nevezetesen
a szív újraindításának élményéről abban az állapotban, ő, a tudomány mai
álláspontja szerint, nemhogy nem érezhet semmit,
de nem is élhet."
(Részlet: Dr. Papp Lajos, szívsebész
előadásából, a kómáról)
